III. rész

„Nem elég hallgatni: tudni is kell halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatni kell.”

Botladozva, egymás ajkát falva léptünk be Robert lakásának enyhén ütött-kopott ajtaján. Életemben nem találkoztam még olyan férfival, aki smárolás közben is képes volt betalálni a kulcslyukba, ráadásul részegen. Mit ne mondjak, Robert a nap folyamán rengeteg meglepetést okozott már.

Szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaink, az addigi sötétséget pedig hirtelen felváltotta a félhomály: Robert fél kézzel felkapcsolta az előszobai lámpát, a villanykörte viszont készült felmondani a szolgálatot, így alig adott több világosságot egy gyenge asztali lámpánál. Lihegve váltunk el egymástól, kiéhezetten, többet akarva pillantottam Robertre. Mindez valószínűleg az alkoholnak és Robert észveszejtő kisugárzásának volt betudható, mégis, abban a pillanatban semmi mást nem akartam jobban, mint teljesen megszüntetni a köztünk lévő távolságot, és eggyé válni a férfival.

Robertnek nem is kellett több vágytól tüzessé vált tekintetemnél: azonnal felkapott, én pedig a dereka köré fontam a lábaimat. Bugyuta vigyorral az arcomon kezdtem el az ujjaim köré tekerni a tarkójánál enyhén göndörödő tincseit, amit ő szó nélkül tűrt. Pár másodpercen belül berúgott egy ajtót, ezután pedig éreztem, ahogy belesüppedek egy puha matracba. Kuncogni kezdtem. Nem azért, mert olyan vicces volt a helyzet, szimplán késztetést éreztem rá. Ezt teszi velem az alkohol.

- Shh, Becs, ne nevess már. – Robert próbált csitítani, de én továbbra is kacarásztam az ágyon egymagamban, mintha az évszázad poénját hallottam volna Roberttől. Persze ő eléggé felhúzta magát a dolgon. Mit ne mondjak, eléggé illúzióromboló cselekedet volt ez a részemről, és ha mondjuk egy tequilával kevesebbet ittam volna meg, akkor már rég nem ruhában lettünk volna.

- Á, Robbie, kapcsold le a villanyt, kiég a retinám! – visítottam fel kelletlenül mikor a srác morcosan felkapcsolta a világítást.

- Ne hívj így – vetette oda erőszakosan.

- Mert, különben mi lesz? – incselkedtem féloldalasan vigyorogva. Robert rosszallón megcsóválta a fejét, hátát nekivetette a falnak, karjait szorosan összefonta a mellkasa előtt. Olyan lazán állt ott, hogy csodáltam, amiért nem esett szét. A tekintetében olyan szintű idegesség tükröződött vissza, hogyha nem lettem volna becsiccsentve, biztosan abbahagyom, amit odáig csináltam.

- Semmi – közölte játszi könnyedséggel. – Maradj ott. Meg ne mozdulj!

- De Robbie, én nem akarok itt maradni egyedül – hisztiztem, és már fel is pattantam az ágyról, hogy a srác után eredhessek. Nyaka köré fontam a kezeimet, és az arcát kezdtem csókolgatni, majd folyamatosan haladtam lejjebb. A srác száját elhagyta egy halk sóhaj, de végül eltolt magától.

- Kezded túlfeszíteni a húrt, Rebecca. – Hangja kimért volt, azonnal rájöttem, hogy nem viccel. Mégse voltam olyan állapotban, hogy mérlegelni tudjam magamban a dolgokat. Pont leszartam, mit papol nekem Robert. Sok év után előszőr el tudtam engedni magamat annyira, hogy ne rágódjak a múltamon. Ezek után mit várt tőlem?

- Jaj, édes, lazíts egy kicsit – duruzsoltam a fülébe, majd óvatosan a fülcimpájába haraptam. Meleg leheletem hatására összerezzent, de más reakcióval nem szolgált. Arca még mindig kifejezéstelen volt, érezhető volt a levegőben a feszültség. Én valamiért mégsem akartam felfogni.

- Becca, utoljára mondom – emelte fel fenyegetőn a jobb mutatóujját –, vagy leülsz az ágyra, és nyugton maradsz, amíg visszajövök, vagy nem leszünk jóban.

Végül duzzogva bár, de helyet foglaltam a matracon. Kényelmes volt, olyan, ami nem túl puha, de nem is túl kemény, pont ideális alváshoz. Az ágy maga sem volt rettentően nagy, éppen elfért rajta két ember. Bár Robert házára amúgy sem volt jó címke a hatalmas. Inkább a kicsi és a normálméretű között helyezkedett el. Csak a legfontosabb dolgok kaptak helyet a szobájában a fekvőhelyén kívül: egy íróasztal meg egy éjjeli- és egy ruhásszekrény.

- Jó, akkor itt maradok, és halálra fogom unni magamat egyedül – húztam fel az orromat.

- Öt perc múlva jövök, ne hisztizz már – forgatta meg a szemeit Robert.

- Nem hisztizek!

- De igen. Majd jövök. – Azzal nevetve kilépett a szobából, és becsukta maga után az ajtót. Talán élete legnagyobb hibáját követte el azzal, hogy ott hagyott engem egyedül…

- Jó, menj csak! – kiáltottam utána sértetten. Nagyjából tíz másodpercig bírtam, hogy csendben üljek az ágyon, utána erős késztetést éreztem arra, hogy körbenézzek a helyiségben. Nem az érdekelt, hogy pontosan milyen mintája van a tapétájának, ahogy a ruhái sem izgattak túlságosan. Valami olyan személyes tárgyat kerestem, ami őt jellemzi. Egy családi kép, egy könyv, egy notesz. Bármi, amiből következtethetek valami személyiségjegyére, de semmit nem találtam. Szó szerint semmit. A szoba olyan üres volt, mint a srác tekintete általában. Se családi kép, se könyv, se notesz. Az egész hely olyan hangulatot árasztott, mintha Robertnek semmit se jelentene. Inkább tűnt menedéknek, ideiglenes lakóhelynek, mint teljes értékű otthonnak.

Aztán megtört a jég. Az éjjeliszekrényén találtam egy kis kulcsot, és azonnal elkapott a kíváncsiság. Vajon mit nyithat? Ajtót biztosan nem, mert annak kulcslyukában, amely a szobájába nyílt, már volt egy. A szoba közepén állva, kezemben a kis tárggyal kezdtem el azon gondolkozni, mégis hova tudnám beilleszteni. Megpillantottam az íróasztala hatalmas fiókját. Bingó. Önelégült mosollyal az arcomon forgattam el a kulcsot a lyukban, és tátott szájjal konstatáltam, hogy tényleg kinyílt. Kissé félénken húztam magam felé a fogantyút. Ami viszont elém tárult, felért egy kisebb sokkal.

Nem akartam elhinni, amit látok. Megdörzsöltem a szemeimet – ezzel tökéletesen elkenve a tusvonalamat és a szempillaspirálomat, de őszintén szólva, akkor ez volt a legkisebb gondom –, ennek ellenére az ott lévő dolgok nem akartak eltűnni. Engem pedig megcsapott a felismerés érzése. Nem vagyok biztonságban. Nagyon nem.

Farkasszemet néztem két pisztollyal, rengeteg papírral, és pár zacskóval, amiben feltehetőleg drogok voltak. A pulzusom az egekbe szökött, a szívem ki akart ugrani a helyéről, és abban is biztos voltam, hogy az alkohol azonnal kiszállt a véremből. Már cseppet sem éreztem magam részegnek, ez a sokk józanítóan hatott rám, ezzel egyidőben a félelem is átjárt. Akkor Robert… gyilkos?

Azt se tudtam, mi tévő legyek. Egyáltalán hova ment? Mi van, ha meg akar ölni? Van egyáltalán más kiút innen a bejárati ajtón kívül? Nem tudtam józan paraszti ésszel átgondolni a dolgokat, az ijedtség úrrá lett rajtam, és már nem én irányítottam a döntéseimet. Sikítani és toporzékolni lett volna kedvem, ehelyett földbegyökerezett lábakkal bámultam az egyik fegyvert, ami valahogy a kezembe került. Akár le is lőhetném, és akkor nem tud bántani!

- Nem megmondtam, hogy… - Robert hangjára azonnal felkaptam a fejemet. Az ajtóban állt, hitetlenül meredt rám, aztán hirtelen megpillantotta a kezemben szorongatott fegyvert. – Bassza meg. Bassza meg, ezt nem hiszem el! Tudtam, hogy nem kellett volna itt hagynom téged, a kurva életbe már!

- Gyilkos vagy? Meg drogdíler? Egyáltalán Robert a neved? – kiáltottam önkívületi állapotban, remegő kézzel magam előtt tartva a fegyvert. Forró könnyek kezdtek végigcsordulni jéghideg arcomon, Robert pedig tett egy lépést felém. – Ne gyere közelebb, Dawson, vagy megöllek!

Nevetni kezdett; horrorfilmbe illő nevetés volt. Hátborzongató, önelégült és gúnyos, mintha tudná, hogy itt én vagyok szorult helyzetben, és nem ő. Olyan szintű rettegés járt át abban a pillanatban, hogy lélegezni is alig tudtam, nemhogy gondolkozni.

- Nincs megtöltve, szivi – rántotta meg a vállát könnyeden. Én remegve ejtettem le a földre az eddig kezemben szorongatott pisztolyt, egy világ tört össze bennem a tény hallatán. Az egyetlen reményem a szabadulásra szertefoszlott. Agytekervényeim lázasan kerestek egy másik kibúvót, de semmi értelmeset nem tudtam kicsikarni magamból. Elfutni nem tudok, a sokk megbénította a lábaimat, de ha mégis sikerülne, Robert egész biztosan elkap. Mást pedig nem tudtam tenni, így kénytelen voltam várni, hiába féltem eszméletlenül. Talán mégis a megérzéseimre kellett volna hallgatnom…

- Akkor a puszta kezemmel fojtalak meg, te rohadék!

- Semmi szükség erre, Rebecca. – Olyan könnyeden beszélt, mintha éppen valami hétköznapi témát boncolgattunk volna. Hétköznapi, ja. Csak az életem forgott kockán emellett a pszichopata mellett, ez meg úgy viselkedett, mintha a vasárnapi ebéd részleteit tárgyalnánk meg éppen.

Pár lépéssel előttem termett, én pedig nem tudtam hová hátrálni: hátamba fúródott az íróasztal széle, idegességem miatt szaggatottan tudtam csak venni a levegőt. Robert tekintete dühtől csillogott. Erőszakosan jobb keze közé szorította az államat, így kényszerített arra, hogy ránézzek. Remegtem a félelemtől, könnyek égették szemeimet, mégis kénytelen voltam Robert önelégült arcát bámulni, ugyanis ő még mindig satuként szorította az állcsontomat. Valószínűleg rettenetesen fájt volna, de a bennem felgyülemlő adrenalin miatt semmit nem éreztem.

Tehetetlen voltam, kiszolgáltatott. Bármit tehetett volna velem, sokkal erősebb volt, mint én. Valamilyen különös megérzésem viszont azt súgta, nem fog bántani. Bármennyire tűnt olyannak, mint aki rezzenéstelen arccal lepuffant bárkit, éreztem, hogy velem nem fogja megtenni. Talán azért, mert ha meg akart volna ölni, már rég megtehette volna.

- Ugye tudod, hogy kurva nagy bajban van? – Aprót bólintottam, Robert pedig hirtelen engedett a szorításából.

- Nem beszélek senkinek, ígérem – csúszott ki a számon hirtelen. Kérlelő tekintetemmel próbáltam jobb belátásra bírni Robertet, aki fél szemöldökét felvonva nézett vissza rám. – Nem nyomlak fel és tartom a szám. Csak engedj el… kérlek…

- Még jó, hogy nem nyomsz fel – röhögött fel, figyelmen kívül hagyva minden mást, amit közöltem vele. – Idefigyelj. Nem mész sehova.

- De...

- Ne ellenkezz. – Felemelte a kezét, ezért azt hittem, pofon fog vágni. Szemeim rémülten kezdtek csillogni, már az ajkaim is meg-megrándultak félelmemben, próbáltam lélekben felkészülni az ütésre. Túlságosan is sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy bármerre mozduljak. Megpróbálhattam volna elszökni, de nem volt hozzá se erőm, se önbizalmam.

Robert végül lemondón sóhajtott és megcsóválta a fejét.

- Kérlek. Magamat is bajba sodornám, ha felnyomnálak. Eszem ágában sincs.

Robert nem reagált a kérlelésemre. Csak állt velem szemben, kifejezéstelen arccal nézve rám, szemei elsötétültek a dühtől. Szinte szikrákat szórt a tekintete, látszott rajta, mennyire feldühítettem a folyamatos dumálásommal. Szűz Anyám, mibe keveredtem?

Idegőrlően sokáig tartott a csend. Robert élvezte, hogy sakkban tarthat, hogy nagyjából a kezében van a sorsom. Látszott rajta, mekkora örömmel tölti el ez az egész. Szinte epekedve várta, hogy ismét kiválthasson belőlem valami negatív érzelmet. Ijesztő volt és beteges.

- Rebecca Kelsey, 2006-ban két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott kokainbirtoklásért – közölte rezzenéstelen arccal. A szám tátva maradt, egy pillanatra a szívverésem is megállt, és végigfutott rajtam a hideg. Robert ezt egy önelégült vigyorral nyugtázta.

- Mégis honnan a francból…

- Az ártatlan kis Becca mégsem annyira ártatlan – cirógatta meg az arcomat, mire én undorodva ellöktem magamról a kezét. Kárörvendő nevetése betöltötte az egész helyiséget, nekem pedig vészesen fogyott a lelkierőm. Úgy éreztem, perceken belül összeomlok, és sírva fogok könyörögni neki azért, hogy elengedjen, hiába volt ez valószínűtlen. – Soroljam még, miket tudtam meg rólad?

- Felesleges.

- Én azért megteszem. 2009-ben lőfegyverrel való visszaélés miatt két év börtönre ítéltek, végül egy év után kiengedtek jó magaviseletre hivatkozva. – Úgy darálta a szöveget, mintha betanulta volna. Hátborzongató volt, nagyjából az ájulás határán álltam, mégis próbáltam erősnek és magabiztosnak mutatni magam.

- Honnan tudtad meg?

Robert apró mosolyra húzta a száját.

- Hallottál az NYR-ról? – Hogy ne hallottam volna? New York legnagyobb bűnbandája, senki nem tudta még lekapcsolni őket. Drogkereskedelem, gyilkosság, szinte minden kapcsolatba hozható volt velük, ami illegális és az emberi normáknak ellentmond. Talán túl sokat is tudtam róla…

- Hallottam.

Robert hümmögött egyet. Ezt követően unottan köhintett, mintha már unná ezt az egészet. Unja? Akkor engedjen el, és ne készítsen ki teljesen idegileg, a picsába már!

- Van egy ajánlatom a számodra – jelentette ki kissé közönyösen, végül nem válaszolva a kérdésemre. Ennek ellenére érdeklődve vontam fel a szemöldökömet. – Te döntesz. De jól gondold át, mit választasz.

- Mondjad már, bassza meg!

- Itt egyedül én követelőzhetek, Kelsey – szűrte ki a fogai között, villámokat szóró tekintettel nézve rám. – Ne cseréljük fel a szerepeket. Szóval… – Megköszörülte a torkát. Engem átjárt a félelem. Utoljára akkor rettegtem ennyire, mikor bíróság elé állítottak lőfegyverrel való visszaélés miatt. Mentségemre szóljon, önvédelemből lőttem, így az egyetlen dolog, ami miatt el tudtak ítélni, az az engedély hiánya volt, ezért kaptam végül mindössze két évet. Máig emlékszem arra a pillanatra, mikor először léptem be a börtönbe. Azóta is ráz a hideg tőle. Nagyjából ilyen érzés volt ott állni Roberttel szemben és arra várni, hogy elmondja a választási lehetőségeimet. Valahogy biztos voltam abban, miszerint egyik se fog nekem kedvezni. Robertnek egyáltalán nem volt érdeke, hogy a másiknak jót tegyen. Valamikor régen történnie kellett vele egy olyan dolognak, ami miatt ilyenné vált. Senki nem lesz ok nélkül egy érzelemmentes szociopata, aki élvezi, hogy játszadozhat másokkal.

- Szóval?

- Azonnal szeretném hallani a válaszodat – szögezte le az elején. – Tekintve, hogy én vagyok az NYR feje, én rendelkezem mindenki felett. Neked pedig nem túl fényes a múltad, hogy úgy mondjam…

- Mire akarsz kilyukadni? – Kezdtem kapiskálni, mit akar ezzel mondani, részben mégis homályos volt az akarata.

- Szükségem lenne valakire magam mellé. Aki elvégzi a piszkos melót.

Hitetlen tekintettel, és tátott szájjal meredtem rá.

- Biztos, hogy nem! – visszakoztam azonnal. Na, még mit nem. Vele együtt dolgozni, ráadásul mocskos ügyekben? Nem őrültem meg. Nem, nem és nem! Szívem szerint felképteltem volna ezt a barmot, és addig ütöttem volna, amíg bele nem hal. Ennek ellenére rezzenéstelen arccal bámultam rá, szemeiben ugyanis láttam, hogy mondani akar valamit. Unottan rántotta meg a vállát, mielőtt ténylegesen szólásra nyitotta volna a száját.

- Akkor kénytelen leszel elbúcsúzni a barátaidtól, mert nem kockáztathatom meg, hogy felnyomsz a zsaruknak.

Ha lehet ilyet mondani, még jobban megdöbbentem, mint eddig. A szám tátva maradt, egy hang se jött ki a torkomon. Sarokba voltam szorítva, Robert kezében volt az egész jövőm, ő pedig éppen most adott egy olyan ajánlatot, amire nem lehet nemet mondani. Ha megteszem, nekem annyi.

- Meg akarsz… ölni?

Robert tekintete érdektelenül csillogott.

- Te döntésed. Ha elfogadod az ajánlatom, akkor nem. De csak, hogy tudd, nem sajnálnám, ha egy ilyen jó csaj vére áztatná a padlómat.

- Undorító, beteg állat! – Püfölni kezdtem a mellkasát, és irdatlanul hangosan kiáltottam a képébe a szavakat. Robert két másodperc alatt leszerelt; összefogta a két kezemet a hátam mögött, majd erőteljesen lenyomott az asztalra. Vergődtem a szorításában, még csak rúgni se tudtam; lábaival tette mozgásképtelenné az enyémeket.

- Ketyeg az óra, Kelsey. – Suttogta a fülembe a szavakat. Elgondolkoztam rajta, és rá kellett jönnöm, hogy nem hazudik. Azonnali választ akart, és az eddigi megnyilvánulásai alapján úgy éreztem, jobb, ha nem húzom az idegeit. Ki tudja, mire képes még?

- Honnan tudjam, hogy nem ölsz meg, ha belemegyek a dologba? – nyögtem alig hallhatón: Robert rám nehezedett, így alig tudtam kipréselni magamból a szavakat.

Elnevette magát, mintha hülye lennék, és tisztában kellene lennem a válasszal.

- Szívi, bajtársat nem hagyunk hátra. Együtt nyerünk, együtt bukunk.

Mérlegeltem magamban a dolgokat. Térjek újra rossz útra? Nem akarok olyan lenni, mint az apám. Nem akartam én is egy mocskos bűnöző lenni, aki hidegvérrel gyilkol, drogot árul, és folyamatosan bujkál a zsernyákok elől. Nem akartam bűntudattal élni, de akárhogyan néztem a dolgokat, inkább viseltem volna el a lelkiismeret-furdalást nap, mint nap, minthogy meg kelljen halnom valamiért, amit el se követnék. Abban a pillanatban nem láttam más kiutat. Tudtam, hogy tiszta fejjel ki fogok találni valamit arra, hogyan szökhetnék meg Robert elől, de egyelőre egy választásom volt, az idő pedig rohamosan telt.

- Áll az alku.

- Ez a beszéd. – Robert kacagva engedett el, én pedig végre felegyenesedhettem és felé fordulhattam.

- Akkor most elmehetek?

Robert tettetett sajnálkozással nézett rám, és a fejét kezdte csóválni.

- Kicsi, naiv Becca, csak nem gondoltad, hogy felügyelet nélkül leléphetsz?

A szemöldököm a homlokomig szaladt, tátott szájjal meredtem Robertre.

- Hogy mi?

- Mit gondolsz, hagyom, hogy elmenj? Aztán majd felnyomsz a zsaruknak, persze. Választhatsz. Vagy te maradsz itt, vagy én megyek hozzád.

- Maradok én, amennyiben nem kell melletted aludnom – jelentettem ki kimérten. Robert megrántotta a vállát.

- Nem tudod, mit hagysz ki.

- De, szerintem tudom.

- Kicsi lány – nézett rám szigorúan. – Itt egyedül én lehetek lekezelő.

- És akkor nekem nincsenek is jogaim? – háborodtam fel. Ez már azért több volt a soknál. Felborította az egész életemet, nem hagyott szabad teret, és ha ez nem lett volna elég, attól kellett rettegnem, hogy bármelyik pillanatban megölhet. Hiszen benne volt a pakliban, miszerint gondol egyet, aztán lazán, se szó se beszéd lepuffant, nekem pedig annyi. Ennek ellenére reménykedtem abban, miszerint ez elmarad. Eszem ágában se volt beletörődni a helyzetbe. Rebecca Kelsey nem arról ismert, hogy meghátrál. Tudtam, hogy idő kérdése, s Robert ismét hibázni fog. Egy óvatlan mozdulat, egy kis figyelmetlenség, és máris nyert ügyem van. Csak ki kellett várnom azt a pillanatot.

Robert kacér vigyorra húzta ajkait felháborodott mondatom hallatán, mire én megforgattam a szemeimet.

- Dehogynem.

- Csakugyan? És mégis mik?

- Például jogodban áll hallgatni.