II. rész

„Nem olyannak látod az embereket, amilyenek, hanem amilyeneknek látni akarod őket. Ebből sok csalódásod lehet még.”

Farkasszemet nézve a tükörképemmel kentem fel a számra utolsó simításként a tűzvörös rúzsomat, majd elégedett mosollyal megállapítottam; kivételesen remekül festek. Noha a tusvonalam kicsit keszekuszára sikeredett, és az arcbőröm szokásához híven az alapozó, korrektor és púder fantasztikus hármasa ellenére sem volt tökéletes, mégsem éreztem azt, hogy lenne okom aggodalmaskodni. Az összkép felülmúlta az elvárásaimat, végre szépnek láttam magamat, és nem tudtam, mi miatt tudhattam magamnak ezt a tömérdek magabiztosságot. Talán a gondolat, miszerint egy ilyen jóképű férfival megyek bulizni érte el nálam ezt a hatást, de miközben az előszoba felé igyekeztem, és magamra kaptam bézs színben pompázó magassarkúmat, valahogy ez foglalkoztatott a legkevésbé. Még mielőtt kiléptem volna az ajtón – ugyanis odakintről dudaszót hallottam, így biztossá vált, hogy Robert megérkezett –, gyorsan lejjebb húztam a fekete csipkeruhám alját, ami a nagy rohanásban felcsúszott, én pedig nem akartam csapzottan megjelenni a srác előtt.

A hirtelen jött magabiztosság ellenére sem voltam képes teljesen kihúzott háttal és széles mosollyal az arcomon elsétálni a teljesen fekete, sötétített üvegű autóig. Berögződésnek számított már nálam a lehajtott fejjel és magam előtt összekulcsolt kezekkel való sétálás, bármilyen eseményről is legyen szó. Még a diplomámért is így mentem ki, amiért anyám természetesen szokásához híven megdorgált.

- Kitettél magadért, Becs, remekül festesz – villantott felém egy széles mosolyt Robert. Lazán fogta a még mindig járó motorú kocsijának kormányát, kacér pillantással méregetett, engem pedig hirtelen teljesen hatalmába kerített az izgalom és egy kis félelem is, így nem voltam képes tovább bámulni őt. A műszerfalra szegeztem a tekintetemet és az ujjaimat tördelve elmotyogtam egy köszönetfélét a bókra. Nem voltam jártas ebben, alig akadt néhány ember, aki dicsérő szóval jutalmazott volna.

- Na, ne legyél már ilyen feszült! – Robert játékosan oldalba bökött, de mivel én erre egy erőltetett kacajjal reagáltam, ő végül az orra alatt motyogva valamit inkább csak kitolatott a kocsifelhajtóról és elindult. Nem tudtam, hová, de úgy voltam vele, majd úgyis megtudom, nem kell kérdezősködni.

A nagyjából húsz perces út alatt Robert olykor felém pillantott, néha még beszélgetést is megpróbált kezdeményezni, de nem igazán járt sikerrel: én rendszerint egyszavas válaszokat adtam, így a kommunikáció meghiúsult. A srác eleinte dühöngött emiatt – amikor vagy fújtatott egyet, vagy csak odavetett egy gúnyos mondatot –, végül pedig szerintem beletörődött, hogy valamiért… nem vagyok formában, azt hiszem. Magam sem tudtam, mi ütött belém. Egyszerűen csak amint Robertre néztem, elöntött valamiféle rossz előérzet, és ez eléggé sokat rontott az állapotomon. Alapból izgultam, hiszen ez mégis egyfajta randiféleség volt, vagy mi, erre pedig rátett egy lapáttal az oktalan aggodalmaskodásom Robert miatt. Mégis miért idegesíted fel saját magadat, Becca? Természetesen a fel nem tett kérdésemre képtelen voltam válaszolni, így az ablakon kifelé bámulással igyekeztem elterelni a gondolataimat erről és minden aggodalmamról.

- Itt vagyunk – törte meg a jeges csendet Robert egy kedves mondattal, hangjának melegsége ellenére is kicsit megrázkódtam.

- Pontosan hol? – erőltettem meg magamat: próbáltam kommunikációba elegyedni, mert egész idáig képtelen voltam még csak szólásra nyitni is ajkaimat. Robert kinyitotta az ajtaját, de nem szállt ki.

- A város legjobb szórakozóhelyén, Becs. – Azzal egy laza mozdulattal kiugrott az autóból, így kénytelen voltam én is kikászálódni onnan.

Azonnal szembe találtam magamat Roberttel, aki laza vigyorral az arcán nézett le rám. Kezeit fekete farmerjének zsebébe helyezte, fehér inge lazán lógott, nem tűrte be, sőt, a legfelső gombokat se gombolta be, ehhez pedig még társult kissé kócos haja is: a kinézete így inkább volt hanyag, mintsem elegáns, de az összkép valamiért mégis megnyerő volt. Egyszerre volt rossz és jófiús, ijesztő és izgató, ami teljesen összezavart, ennek következtében nem is tudtam megmukkanni. A srác persze ezt élvezte, és bókként kezelte, tekintete ugyanis pimaszul csillogott.

- Elnézel még egy darabig, vagy bemehetünk?

Ezt nem hagyhatom reakció nélkül.

- Nem vagy olyan jó látvány, hogy téged bámuljalak. – Hangom magabiztos volt, az arcom unott, kezdtem visszanyerni régi önmagamat, aki gondolkodás nélkül kioszt bárkit. Robert féloldalasan vigyorgott. Sokkal jobban tetszett neki a pimasz énem, mint a félénk oldalam – ezt az arckifejezéséből tudtam megállapítani.

Közelebb lépett hozzám. Már megint. Elszámoltam magamban háromig, és igyekeztem szabályosan lélegezni, mert nem akartam ismét bedőlni neki. Még egy lépés, a feszültség fokozatosan nő. Kinyújtotta a kezét, óvatosan a fülem mögé tűrte egy tincsemet, majd lassan, őrjítően lassan felém hajolt. Egy, kettő, három. Nyugalom.

- Biztosíthatlak róla, hogy ruha nélkül sokkal jobb látványt nyújtok. – Rekedtes hangjától azonnal végigfutott rajtam a hideg, hiába küzdöttem ellene. Ezúttal nem akartam megsemmisülten állni, így én is cselekedtem: mielőtt önelégülten elhúzódhatott volna, gyengéden a nyaka köré fontam a karjaimat, és magam felé kezdtem húzni. Ujjaimmal köröket írtam le a tarkója közelében, meleg lélegzetem valószínűleg csiklandozhatta a bőrét, ő ugyanis megremegett.

- Lesz lehetőséged ezt bebizonyítani – suttogtam a fülébe halkan. Ezt követően lazán eltipegtem mellőle, az épület irányába. Mivel ő nem indult el, vágtam egy gyors hátraarcot, és csípőre tett kézzel felvontam a szemöldökömet. – Mi lesz? Nem bulizunk?

Robert vigyorogva csóválta meg a fejét, majd ismét zsebre csúsztatta a kezeit, és könnyed léptekkel elindult utánam. Csend állt be közénk, egyikünk se szólt semmit, halkan sétáltunk a szórakozóhely felé. Míg én magam előtt szorosan összekulcsolt kezekkel, lehajtott fejjel, addig Robert felszegett állal, magabiztosan.

- Van nálad személyi, ugye? – Kérdésére nem számítottam, ezért nem is értettem teljes egészében, amit mond. Felvontam a szemöldökömet és hümmögtem egyet jelzésképp, mire ő egy fáradt sóhaj után megismételte a kérdését.

- Persze – bólintottam azonnal, és megpaskoltam a magassarkúmhoz hasonló színben pompázó táskámat egy kisebb mosoly kíséretében. Mikor Robert mindenféle további hozzászólás nélkül csak biccentett, én incselkedve oldalba böktem. – Miért, talán nem nézek ki huszonnégynek?

Robert megrántotta a vállát, féloldalas mosollyal meredt maga elé, de nem válaszolt. Én inkább vártam, nem akartam elhamarkodottan követelőzni, szóval csendesen lépkedtem mellette. Már majdnem elértünk az ajtóhoz, mikor hirtelen felém fordult.

- Őszintén? – Tudtam, hogy csak húzni akarja az agyamat, ugyanis széles volt a vigyora, és a szemei is árulkodtak erről. Unott arcot vágtam, majd nevetve eltaszítottam magamtól.

- Menj már, Dawson – öltöttem ki rá a nyelvemet még mindig kacagva. Ő csak vigyorgott a reakciómon.

- Még be se fejeztem, Becs! – nézett rám felháborodottan. Sóhajtottam egyet, majd kissé kedvtelenül emeltem rá a tekintetem.

- Akkor mondjad – utasítottam. Enyhén borostás arcára kiült egy önelégült mosoly, amit hirtelen nem tudtam hová tenni. Ami még jobban meglepett, hogy ezután szinte azonnal megtorpant, így én is kénytelen voltam megálljt parancsolni a lábaimnak. Kérdőn néztem rá, értetlen volt az arcom, amin ő remekül szórakozott: ahelyett, hogy magyarázatot adott volna, csak vigyorgott.

- Most már mindegy, drága, mert itt vagyunk.

Éreznem kellett volna, hogy valami turpisság van a dologban. Már a szemei különös csillogásából is rá kellett volna jönnöm a szándékára, de valamiért nem akartam ezt meglátni. Így ismét én maradtam hoppon, amit egy unott szemforgatással nyugtáztam. Robert persze remekül szórakozva rajtam, kacarászva lökte be a hatalmas ajtót, így feltárult előttem egy irtózatosan nagy folyosó, ami tele volt emberekkel. A sor eleje valahol mérföldekkel odébb lehetett, én pedig kissé mérgesen fordultam a mellettem álló, kezét zsebébe mélyesztő srác felé. Robert hümmögve megvonta a szemöldökét.

- Ennél telibb helyre nem tudtál volna vinni? – Hangom gúnyosan csengett, szemeim egyszerre szórtak szikrákat idegességemben és sugalltak unottságot Robert felé. Persze őt nem olyannak ismertem meg, aki ennyitől megriadt. Nem is tett így. Inkább csak önelégült vigyorra húzta vékony ajkait, vakítóan kék íriszeivel az enyémeket vizslatta, végül nemes egyszerűséggel megrántotta a vállát.

- Mint látod, nem – jelentette ki hűvösen, mégis vigyorogva. Az agyam eldobom ettől a sráctól, komolyan egy ekkora tuskóval jöttem el bulizni?

- És akkor? Öregedjek meg a sor végén? – kérdeztem hitetlenül, kezeimet tanácstalanul széttárva. Robert csak nevetett, nem foglalkozott azzal a ténnyel, miszerint én a kiborulás határán álltam és másodpercek választottak el attól, hogy mindenféle előzetes bejelentés nélkül felképeljem, utána pedig könnyeden ellibegjek a szórakozóhelyről.

- Gyere. – Csak ennyit mondott, azzal megragadta a csuklómat, és elkezdte átverekedni magát a tömegen. Miközben az emberek hitetlenül kiabáltak utánunk mindenféle anyánkat szidó mondatokat, Robert monoton hangon a következő szavakat ismételgette: elnézést, bocsánat, sietünk.

- Robert, elárulnád, mit csinálsz? – Legalább ötször feltettem ezt a kérdést, minden alkalommal különböző formában, de választ nem kaptam. Sorra ütköztem neki rövidebbnél rövidebb ruhát viselő lányoknak, és idétlen buliszerkóban feszítő pasiknak, akik vagy felháborodottan elküldtek a halál faszára, vagy szó nélkül hagyták a dolgot. Robert közben nem esett ki a faltörő kos szerepéből, a csuklómat szorítva, játszi könnyedséggel tolta arrébb az útjában álló embereket, legyenek azok akár nők, akár férfiak. Féltem, hogy valaki meg fogja elégelni Robert akcióját, és minimum bemos neki egyet, de valamiért az emberek nem mertek egy beszólásnál többet megengedni maguknak.

Amint a sor elejére értünk, a kidobó unottan pillantott ránk. Már csak ő és egy ajtó választott el minket a Robert szerinti legjobb szórakozóhelytől. Bármennyire is volt kedves arca a biztonsági őrnek, mégis lesütöttem a szememet, amint összeakadt a tekintetünk.

- Van valami épeszű magyarázatuk arra, amiért előre jöttek? – A hangja távolságtartó volt, egysíkú, pont olyan, mint amit az ember elvár egy ilyen embertől. Semmi érzelem nem volt hallható benne, de egy valamit biztosra vettem; ha Robert nem tud előállni valami észszerű válasszal, akkor megtapasztalhatjuk az őr dühét, na meg azt is, milyen érzés ismét az épület falain kívül tartózkodni.

- Természetesen van – reagált egy félmosollyal az arcán Robert, majd magabiztosan kihúzva magát a kidobó felé nyújtotta a jobbját. Az szkeptikusan meredt rá, egészen addig, amíg Robert ismét szólásra nem nyitotta a száját. – Robert Dawson vagyok.

- Mindjárt más – biccentett egyet az őr, ám Robert kezét nem fogadta el, így a srác kénytelen volt azt leengedni. – De személyi okiratra is szükségem lenne, a visszaélés elkerülése érdekében, uram.

Robert értetlenül vonta fel a szemöldökét, amint a biztonságiőr – névtáblája szerint Tom – hűvösen hozzátett mondata eljutott a tudatáig. Én előre féltem attól, mi fog történni, de végül Robert unottan a hátsó zsebébe nyúlt, kivett egy bőr pénztárcát, abból pedig két másodperc alatt elővarázsolta a személyi igazolványát.

- Tessék. Most boldog?

A kidobó bólintott, és végre utat engedett nekünk a szórakozóhely helyiségébe vezető ajtóhoz. Egy futó pillantást vetettem a mögöttünk kígyózó sorra, a legtöbben unottan forgatták a szemüket, míg néhányak szemében megértést véltem felfedezni. Én viszont teljesen értetlenül és tudatlanul követtem Robertet a villódzó fényekkel teli terembe, ahol rajtunk kívül már elég sokan voltak, a legtöbben pedig épp táncoltak. Még életemben nem jártam itt, és őszinte leszek, még csak a hely létezéséről se hallottam, pedig elég jól nézett ki. Ahogy a különböző neonfények megvilágították a falakat és az embereket, az adott valami pluszt az oda belépőknek, amire azonnal fel kellett kapnod a fejedet. Körülnézve megértettem, miért is várakoznak odakint ennyien: egyrészt sütött a helyről az elitség és az, hogy nem léphet be akárki, másrészt nem tartozott a tipikus óriási szórakozóhelyek közé. Méretileg éppen a pont elfér benne úgy ötven ember kategóriába volt besorolható. Egy bárpulttal rendelkezett, ami előtt hat szék sorakozott, valamint a falaknál is volt egy-egy asztal, középen pedig pont annyi hely volt, hogy a bent lévők valami tánc félét tudtak produkálni. Belegondolni is rossz volt, hány emberrel fogok testi kontaktusba kerülni, miközben szórakozottan riszálok a lagymatag zenére.

Miután kellőképpen feltérképeztem a helyet, és megállapítottam magamban, hogy pont nem itt lenne a helyem, magyarázatot követelve Robert felé kaptam a fejemet.

- Ezt hogy csináltad?

Ő elmosolyodott, tudatlanságot színlelve megrántotta a vállát, és igyekezett ártatlan arccal rám bámulni. Nem igazán ment neki.

- Sárm, lehengerlő kisugárzás, és egy megnyerő név – sorolta olyan természetességgel és tettetett szerénységgel, hogy ha lett volna bennem alkohol, biztosan nem kérdőjelezem meg szavai igazát. De mivel még teljesen józan voltam, ezért nem tudsz megvezetni stílusban felvontam a szemöldököm, ezt követően összefontam magam előtt a karjaimat.

- Oké, akkor most az igazat.

Robert közelebb hajolt, mintha valami hétpecsétes titkot akarna éppen a tudtomra hozni. Lehet így is volt, nem tudhattam előre. Alapjáraton a bizonytalan esetekben hajlamos voltam előre aggódni, mégis, valamiért ott az idegeskedés meg se fordult a fejemben. Hiába, a diszkózene és Robert közelsége valahogyan elhessegette a rossz gondolatokat az agyamból.

- Maradjunk annyiban, hogy elég ismert ezen a helyen a nevem – szűrte ki a fogai között halkan, mire én hirtelen megriadtam. Ezt mégis hogy kellene értenem? Ismerik a nevét? De mégis miért? Milliónyi kérdés futott végig rajtam, és nem hagyhattam őket válasz nélkül.

- Csakugyan? És miért? – Robert elmosolyodott. Nem egyszerű mosoly volt; sütött belőle az önelégültség és a gúny. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, valóban hallani akarom-e a feleletét, de úgy voltam vele, most már nem hátrálok meg.

- Ismerem a tulajt – közölte végül egyszerűen. Na, abban a pillanatban látni kellett volna az arcomat. Sajnos kívülről nem tudom, hogyan festhetett, de annyi biztos: kellőképpen nevetséges volt ahhoz, hogy Robert Dawson harsány nevetésbe kezdjen, amint megpillantotta. Én persze azonnal felvettem a duzzogó kislány szerepet: morcosan lebiggyesztettem az alsó ajkamat, keresztbe tettem a karjaimat, és még a fejemet is lehajtottam. Robert eközben megállás nélkül kacagott, és közben ezt hajtogatta: az arcod mindent megért.

- Ha-ha-ha, tök vicces a frászt hozni a másikra – dünnyögtem unottan. Mit ne mondjak, remekül indult a buli, annyi biztos. Robert persze nem vette zokon sértődöttségemet, továbbra is vigyorogva bámult rám, úgy, mint aki jól végezte a dolgát. Semmiféle megbánást nem láttam rajta, bár szerintem fordított esetben én is önelégülten röhögtem volna.

- Azok ijednek meg, akiknek mocskos titkaik vannak, Becs. – Mondatával a lelkemig hatolt, egy pillanatra még a vér is megfagyott bennem. Ajkaim résnyire nyíltak meglepettségemben, a szívem hevesebben kezdett el verni idegességemben. Csak ugratott. Tudtam, mert látszott a szemeiben. Ezzel a mondatával mégis annyira betalált, hogy képes lettem volna elsüllyedni ott azonnal.

Robert legnagyobb meglepetésemre semmit nem vett észre a sokk-közeli állapotomból. Önfeledten vigyorgott, lazán magához húzott, majd közölte: - Menjünk inni!

Én hevesen kezdtem bólogatni, hátha ezzel tudom csillapítani az idegességemet. Életem legrémisztőbb fél perce volt az, amíg arra vártam, mit fog ezek után mondani Robert. Nem is tudom, mit tettem volna, ha kiderül, tudja a múltam legsötétebb részét. Talán jobb is, ha nem tudom meg.

Hangosan szólt a zene a szórakozóhelyen, így kénytelen voltam kizárni a tudatomból vészjósló gondolataimat. A rossz előérzet, ami már azóta bennem motoszkált, hogy beültem Robert autójába halványodni kezdett, és úgy éreztem, ki kell rúgnom a hámból. Szóval, Becca, ma úgy istenigazából be fogsz rúgni!

Egyik tequilát követte a másik, az üvegpoharak hangosan koppantak a bárpulton, mikor üresen lecsaptuk őket, máris a következőért nyúlva. Robert gúnyos mosollyal az arcán hívott ki egy ivóversenyre még úgy két perce, amire ezek után nem mondhattam nemet. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy heccelhessen a ténnyel, miszerint visszautasítottam egy ilyet. Szemeiben megjelent az a tipikus szórakozott csillogás, ami elárulta, hogy ha ellenkeztem volna, biztosan egy jó darabig hallgathattam volna kárörvendő monológjait. Viszont mikor igent mondtam, végre én érezhettem magamat győztesnek: Robert mosolya lehervadt az arcáról, meglepetté vált, ennek ellenére elszánt volt a tekintete. Ha harc, hát legyen harc, mondta még az első pohár előtt.

- Nyertem! – emeltem fel a kezeimet hatalmas mosollyal az arcomon. Robert ekkor csapta le az utolsó poharat a pultra, majd elismerő mosollyal nézett rám. Éreztem, hogy az a hat tequila lázasan dolgozik bennem, és biztosra vettem, hogy perceken belül nem leszek képes józan döntéseket hozni.

- Ügyes voltál – közölte Robert, azzal vészesen közel hajolva hozzám széles mosolyra húzta ajkait. – Megünnepelhetnénk a győzelmedet valami különlegesebb módon…

- Mégpedig?

Válaszként a derekamra csúsztatta a kezét, majd mindenféle előzetes bejelentés nélkül megcsókolt.