„Mert két ember között csak akkor marad meg egy titok, ha az egyikük
halott”
Az idő idegőrlő
lassúsággal telt. Az ujjaimat tördelve feküdtem a Robert ágya mellé lehelyezett
matracon, közben a plafont bámulva próbáltam kiverni a fejemből, hogy mégis
mekkora bajban vagyok. Agytekervényeim lázasan dolgoztak, de vagy a félelemtől,
vagy esetleg a pillanatnyi tehetetlenségtől túlságosan is le voltam blokkolva
ahhoz, hogy valami használható ötletet eszeljek ki a szabadulásra. Mindenkit
utolér a sorsa, tartja a mondás. Talán ez lenne az enyém? Hogy huszonnégy éves,
önálló, sikeres nőből egy lecsúszott, zsaruk elől bujkáló senki legyek?
Akárhogyan próbálkoztam, nem tudtam megérteni, miért történt mindez.
Fogalmam sincs,
mennyi idő telhetett el, mire álomba tudtam szenderedni, de a nyúzott ébredés
tanúbizonyságot adott arról, miszerint nem aludhattam többet két-három óránál.
A szemeim a Robert által csapott zaj miatt pattantak ki, azonnal felé is fordítottam
a fejemet, hogy megnézzem, mit csinál. A fiókjában kotorászott, fekete farmert
viselt ugyanilyen inggel. Azonnal elöntött a félelem, attól tartottam, hogy a
pisztolyát veszi elő, de végül csak egy doboz került elő, amiből pedig egy
fekete bőrkarkötőt halászott ki. Megdörzsöltem a szememet, hogy egy kicsit
felébredjek. Robert pont ekkor kapta oda a tekintetét.
- Felébredtél,
Csipkerózsika? – A hangja játékos volt, barátságos, így egy pillanatra
elgondolkoztam azon, hogy mi is történt valójában tegnap. Talán a bennem lévő
alkohol a bolondját járatta volna velem? Nem, az nem lehet.
- Fel – közöltem
végül kimérten, kicsit jobban magamra húzva a takarót. Nem zavart, hogy a
ruhámban aludtam, ahogy az a tény sem, miszerint totál kócos hajjal és elkenődött
sminkben feszítettem. Az egyetlen, ami abban a pillanatban izgatott, az volt,
hogyan tovább.
- Valaki morcos –
nevette el magát. Nevetése miatt kirázott a hideg, természetesen nem jó értelemben.
Hogyan tud valaki nevetni, mikor tegnap még képes lett volna akár megölni is?
- Valaki pedig
elfelejtette, hogy nem vagyunk jóban.
Robert vállat
rántott, pedig azt hittem, minimum beszól. De nem. Komótosan elindult az ajtó
felé, ám mielőtt kilépett volna, visszafordult.
- Hogy iszod a kávét?
- Mi?
- Mondom, hogy iszod
a kávét? – ismételte teljesen nyugodtan. Olyan laza volt és könnyed, hogy nem
értettem, mégis mi ütött belé. Egyszerűen nem voltam képes kiigazodni ezen a
srácon, teljesen összezavart. Egyszerre féltem tőle és éreztem úgy, miszerint
nem nehéz kijátszani. A gond csak ennyi volt: túl titokzatos volt, szinte
lehetetlenségnek bizonyult őt kiismerni.
- Feketén –
jelentettem ki távolságtartóan, óvatosan ledobva magamról a takarót. Robert
végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd egy gyors bólintást követően távozott a
szobából. Valószínűleg a konyha felé vette az irányt, mert a lépteit még mindig
hallottam, igaz, csak halkan. Üveges szemmel meredtem magam elé, de egy örömöm
volt: legalább nem rettegtem. Addig jó, amíg Dawson nem dühödik be és nem akar
kinyírni.
Felfedezőútra
indultam. Szükségesnek éreztem megtalálni a fürdőszobát, és legalább a
sminkemet lemosni. Az említett helyiséget nagyjából két perc múlva meg is
találtam, így ki is nyitottam az ajtót. Hát, szabályosan megijedtem a
tükörképemtől. A szemeim enyhén vörösek voltak, a sminkem botrányos állapotban
volt, így egy sóhajtást követően nyomtam egy kis szappant a kezembe, és egy kis
vízzel együtt elkezdtem mosni az arcomat, hogy megszabaduljak minden mocsoktól.
- Becca? – A nevemet
hallottam. Ekkor még félig habzott az arcom, mert egyelőre nem sikerült
teljesen lemosnom a sminkem, de végül csak rászántam magam arra, hogy közöljem,
a fürdőben vagyok. Ezután semmi választ nem kaptam, csak a kávéfőző hangos
berregése töltötte be az egész lakást.
Felötlött bennem a
szökés lehetősége. Hiszen semmi dolgom nem lenne, csak ki kéne futnom a
bejárati ajtón, fogni egy taxit, aztán… aztán lesz, ami lesz. Gyorsan
leöblítettem az arcomat, és halkan becsuktam magam után a fürdőszoba ajtaját.
Óvatosan, lábujjhegyen kezdtem el lépkedni, a kávéfőző még mindig lázasan
dolgozott. Talán van egy-két percem arra, hogy lelépjek. Visszafojtottam a
lélegzetemet is, mikor a bejárathoz értem, majd lenyomtam a kilincset. Zárva.
- Hova-hova? –
Annyira megijedtem Robert hangjától, hogy hirtelen hátraarcot vágtam, és az
ajtónak vetődtem. A pulzusszámom a vérnyomásommal együttvéve az egekbe szökött,
az arcom pedig lefehéredett. Robert számonkérő tekintete rettenetesen
megijesztett, de próbáltam magabiztosnak tűnni. Itt csak akkor nyerhetek, ha
nem látszik, mennyire rettegek.
- Basszus, a frászt
hoztad rám. – Kuncogni kezdtem, ezzel sikeresen összezavartam a srácot;
szemöldökét összevonva oldalra döntötte a fejét, és próbálta megérteni a
reakciómat. – Totál eltévedtem, pedig tök kicsi a házad. Merre van a konyha?
Nem voltam egészen
biztos abban, hogy sikerült-e átvernem Robertet, de ő végül a háta mögé
biccentett, és mindenféle kommentár nélkül elindult a helyiségbe. Megnyugodva
lélegeztem fel, és követni kezdtem. Ez kurva meleg helyzet volt.
Lehuppantam az egyik
székre, és onnan figyeltem Robertet, aki éppen a kávékkal volt elfoglalva. Nem
szólt semmit, csak leemelt a legfelső polcról egy üveget benne cukorral, majd a
hűtő felé indult, hogy kivegye a tejet. Az én gondolataim eközben
elkalandoztak. Először a családom és a barátaim jelentek meg lelki szemeim
előtt, a gyomrom pedig válaszszerűen görcsbe rándult. Attól tartottam, hogy egy
idő után túlságosan is aggódni kezdenek értem, és belemásznak ebbe az egészbe,
aztán… bele se mertem gondolni abba, Robert mit tett volna velük, ha megtudják,
mibe rángatott. Aztán ott volt az a tény, miszerint konkrétan függtem Dawsontól.
Itt ő diktálta a tempót – és ha én nem úgy táncolok, ahogy ő fütyül,
megégethetem magam a haragja tüzében.
- Itt a kávéd. – A
csésze alja halkan koppant az asztalon, majd kihúzódott a velem szemben lévő
szék, Robert pedig helyet foglalt rajta. Egy darabig rám se nézett, csak
kevergette a fekete löttyöt, és szigorúan meredt maga elé. Igyekeztem minden
apró részletet megfigyelni a lakásában, hátha találok valami olyat, ami ötletet
ad a gyengepontjára, vagy bármire, amivel megszorongathatom. De egyelőre minden
túl normális volt, és túl… egyszerű.
- Kösz – biccentettem
egyet, majd kortyoltam egy húzásra magamba döntöttem az italt. Robert felvont
szemöldökkel figyelte, ahogy lecsapom az üres csészét, és kényelmesen hátra
dőlök. Keresztbe fontam a karjaimat, és amolyan „mi van?” arckifejezést vettem
fel. Robert egy darabig állta a tekintetem, mígnem megunta a farkasszem
játékot, és inkább a kávéjával, na meg az előtte heverő újsággal kezdett el
foglalatoskodni. Úgy festett, mint egy tipikus amerikai állampolgár, aki
készülődik munkába: elegáns volt, és egyáltalán nem nézett ki profi
bérgyilkosnak, meg olyannak, aki képes tömérdek embernek parancsolgatni, és
elérni, hogy azt tegyék, amit akar. Noha magabiztos kiállása volt, mégsem éreztem
tekintélyt parancsolónak. – Kérdezhetek valamit?
- Aha – vágta oda fel
sem nézve a hírlapból.
- Meddig kell itt
lennem nálad? – Robert felvonta a jobb szemöldökét, és értetlenül pillantott
rám. – Úgy értem, szükségem lenne a ruháimra és minden cuccomra. Ha már a
helyettesed leszek.
- Nem leszel a
helyettesem, Rebecca – javított ki kimért hangon -, inkább a szárnysegédem. Nem
mindig érzem helyénvalónak összevérezni a többezer dolláros ingeimet, szóval
néha rád hárul majd a felelősség.
- Ez elég beteg –
jelentettem ki enyhe undorral a hangomban. Szívem szerint ráhívtam volna a
rendőrséget, de Robert olyan szinten értett a manipuláláshoz, hogy simán beadta
volna nekik, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, aki kényszerítette őt arra, hogy
rejtegessen. Már ha megértem volna a rendőrök eljövetelét. Dawson képes lett
volna azon nyomban lelőni, hogy tárcsázni kezdem a 911-et. – Válaszolnál?
- Ha elolvastam az
újságot, elmegyünk és összeszeded a cuccaid. Megegyeztünk?
- Oké. Tévézhetek?
- Amit csak akarsz,
csak ne zavarj.
- Bunkó – dünnyögtem,
miközben elindultam a nappali felé, hogy aztán bekapcsoljam a televíziót, és
nézzek valami agyrém műsort, ami talán… talán eltereli a figyelmemet. Őszintén,
magam se tudtam, mit tegyek. Még egy rohadt SMS-t se tudtam küldeni, Robert
tegnap este elvette a telefonomat, és nemes egyszerűséggel kihajította az
ablakon, az pedig ripityára tört. Mondanám, hogy mérges voltam rá emiatt, de
esküszöm, a mobilom hiánya volt a legkisebb gondom. Az elsőszámú probléma az
volt, hogy olyan dologba keveredtem, amiből már sokszor sikerült meghátrálnom.
Fogalmazzunk úgy, hogy a bűnbandákkal járó dolgok nem voltak ismeretlenek a
számomra, de a saját bőrömön még nem tapasztaltam meg, milyen részt venni
bennük. Az NYR akaratom ellenére is az életem szerves része volt, egészen
sokáig, aztán mikor sikerült elvágnom a bűnbanda és köztem lévő kapcsot, egy
darabig nyugis életem volt. Eltusoltam mindent, új életet kezdtem, és egyedül
Cher tud a múltam sötét részének összes momentumáról. Ő nem ítélt el emiatt, és
megígérte, hogy mindig mellettem fog állni. Az évek során sikerült elhitetnie
velem, hogy nem az vagyok, aki akarták, hogy legyek, hanem egy tisztességes,
kedves és végső soron egyenes ember. Ha Cher nem lett volna, lehet, hogy már
rég a börtönben rohadnék.
Persze a tévében
vetített agysejtölő sorozat nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa a folyamatosan
előtörő gondolataimat. Próbáltam megfejteni, miért kellek Robertnek. Mivel
értem el azt, hogy ahelyett, hogy lelő, inkább maga mellé vett. A másik, amit
tudni akartam, hogy mégis mit tud még rólam a rendőrségi ügyeimen kívül. Ezer
százalékig biztos voltam abban, hogy többet, mint amit tegnap elárult. De mégis
mi oka volt arra, hogy nyomozzon utánam? Gyanús voltam neki? Talán már akkor
összegyűjtötte az adataimat, mikor neki küldtem az üzenetet Cher helyett?
Féltem, hogy a gyanúim beigazolódnak, és kiderül, hogy ez az egész meg volt
tervezve. Hogy Robertnek kezdetektől fogva célja volt belevinni a rosszba, mert
látott bennem potenciált.
Ezeket a gondolatokat
elhessegettem, mert kezdtem úgy érezni, hogy túlzottan paranoiás vagyok. Mikor
felkaptam a fejemet, és végre sikerült visszatérnem a valóságba, kopogásra
lettem figyelmes. A konyhában ülő Robert felé vezettem a tekintetem, aki éppen
abban a pillanatban fordult felém.
- Kinyitnád? Az ajtó
melletti szekrény tetején van a kulcs.
Biccentettem egyet,
majd felpattantam a kanapéról, és egyenesen az ajtóhoz sétáltam. Meggyűlt a
bajom a kulcs megszerzésével, de mikor végre megkaparintottam, azonnal kitártam
a bejáratot az idegen előtt.
A szőkésbarna hajú,
barna szemű srác letaglózva meredt rám, nekem pedig olyan érzésem támadt,
mintha már láttam volna őt valahol. Aztán beugrott, hogy a kávézói incidensnél
ő is ott volt, méghozzá Roberttel.
- Öhm… - túrt a hajába
enyhén értetlenül az előttem álló fiú. Barna szemeit lassan végigfuttatta
rajtam, mielőtt hanyagul nekivetette az oldalát az ajtókeretnek. – Bemehetek?
- Robert? –
kiáltottam hátra, reménykedve abban, hogy majd ő kihúz ebből a felettébb kínos
szituációból. Dawson pár másodperccel később megjelent, és mosolyogva nézett az
előttem álló srácra.
- Philip, gyere be –
intett a haverjának kedvesen. Már ha lehet ilyet mondani egy gyilkosra. Philip
szúrós pillantást küldött felém, így érve el, hogy én azonnal elálljak az
útjából. Pár könnyed lépéssel bent termett, lepacsizott a mögöttem álló
Roberttel, és olyan nemes egyszerűséggel foglalt helyet a kanapén, mintha
minden nap itt lenne.
- Beszéltem
Howell-lel, azt mondta, minden sima ügy. – Philip feltette a lábát az
üvegasztalra, miközben a feje alá gyömöszölt egy díszpárnát. Én letaglózva
álltam az ajtó mellett, és azon gondolkoztam, mégis mi a franc folyik itt.
Dawson eközben odasétált a kanapéhoz, amelyiken a haverja foglalt helyet, majd
adott neki egy kisebb pofont.
- Vedd le a lábad az
asztalról, Hardwick – közölte elfojtott mosollyal. Philip dünnyögött valamit az
orra alatt, de csak megtette, amit Robert kért. – Köszönöm. Mikor jönnek?
- Szerintem holnap.
De arról nem volt szó, hogy bővítjük a repertoárt – fordult felém gyilkos
pillantással. Unottan felvontam a szemöldökömet, mielőtt fújtatva elindultam
volna a konyha felé.
- Hosszú sztori.
Mindent elintéztél? – Robert játszi könnyedséggel foglalt helyet Philip
mellett, majd a szemöldökét felvonva várt arra, hogy a haverja folytassa.
Éreztem, hogy ez a dolog nem rám tartozik. Vagyis… nem kellene, hogy rám
tartozzon. Mégis biztosra vettem, hogy ha akarom, ha nem, bele fogok folyni.
Átsétáltam a konyhába, és meglepődve vettem észre, hogy az asztalon ott volt
kikészítve egy csésze kávé, valamint egy tál tojásrántotta, nagy
valószínűséggel a számomra. Elgondolkoztam azon, mennyi cián kerülhetett
beléjük, de a hasamat abban a pillanatban pont nem érdekelte, hogy belehalok-e
valamelyik elfogyasztásába.
- Még pár dolog van,
de azt mondta, hogy kellesz hozzá. – Philip hangját hallottam a nappali felől,
amit a kanapé nyikorgása követett: valószínűleg felült eddigi fekvéshez hasonló
pozíciójából, hogy könnyedebben tudjanak beszélni Roberttel.
- Minek? Veled nem
tudja megdumálni? – morgott Dawson. Ch, annyira tipikus. Mást sem tud csinálni,
csak méltatlankodni és úgy tenni, mintha ő lenne a király. Halkan nekiláttam a
rántotta elfogyasztásának, ami meg kell hogy mondjam, ehető volt. Sőt,
kifejezetten finom.
- Te tudod, mi hol
van. – Philip nem vette magára Robert elutasító stílusát. Biztosra veszem, hogy
volt elég ideje megszoknia Dawson hülyeségiet, beszédjéből ítélve pedig elég
durván benne volt ebben az alvilági bizniszben.
- Neked is megvan
minden adatod, nem értem a baját.
- Látni akar és kész.
– Feléjük kaptam a fejemet, így láthattam, ahogy Robert a fejét csóválja,
Philip pedig a vállát vonogatja. Agytekervényeim lázasan dolgozni kezdtek.
Mégis miről beszélhetnek?
- Még mindig én
vagyok a főnök – fújtatott Robert. Philip unottan felhorkantott.
- Ha rajtuk múlik, nem sokáig. Elég nagy gáz
van. – Egy pillanatra megfagyott a levegő, én még a rágást is abbahagytam.
Kikről van szó? Mi történt? Mégis miért van gáz? Félnem kellene? A szívem
iszonyatosan gyorsan kezdett verni, és a levegőt is szaporábban vettem.
Rettenetesen ijesztő volt ez a tudatlanság, az pedig még inkább, hogy
tökéletesen tisztában voltam azzal, miszerint nekem ebben kötelességem lesz
részt venni. A nevemet kell adnom ki tudja, mennyi szörnyűséghez, mégpedig akaratom
ellenére. Azért, mert figyelmetlen és felelőtlen voltam. Úgy éreztem, hogy
valahol itt ért véget az életem jó időszaka.
- Miért? – Dawson hangját
életemben először ijedtnek hallottam. Sőt, mi több, már-már kétségbeesett volt.
Megkockáztattam, hogy hátra forduljak, megérzéseim pedig nem csaltak: a
szokásos önelégült arckifejezésének nyoma sem volt, helyét átvette a falfehér
bőr és a szigorúan egy vonallá préselt ajkak. Tekintete a falióra és Philip
között cikázott, tehetetlenségében az ujjait tördelte. Elgondolkodtatott az
ábrázata. Ha ő ennyire megriad, biztosan komoly dologról van szó. Mégpedig
iszonyatosan komolyról. Nyeltem egyet.
- Tegnap megpróbálták
feltörni a rendszert. – Philip kijelentése eléggé ijesztően hangzott a
számomra, de Robert ezt valószínűleg nem élte meg annyira rosszul, főleg, mert
a vonásai azonnal ellágyultak, és sokkal fesztelenebbül ült ott a barátja
mellett.
- Gondolom, nem ment.
- Nem, mert Mike
atombiztosra csinálta. De csak hogy ne bízd el magad, pár kattintásra voltak
tőle. – Robert hümmögéssel válaszolt Philip intő szavaira, majd felpattant a
kanapéról, és az üvegszekrényhez sétált, zsebre dugott kézzel.
- Mit érnek vele?
Attól még életben leszek, ha rácsatlakoznak a gépünkre – közölte könnyeden,
elszánt pillantást vetve az őt furcsán méregető Philipre. Valamiért biztosra
vettem, hogy a szőkés hajú fiú jóval többet tud, mint amit elmondott. Látszott
a testtartásán, az arcán, a nézésén, hogy valamit elhallgat. Valamit nem akar
elmondani. Ez pedig egyszerre volt ijesztő és figyelemfelkeltő.
- Igen, de pár
lépéssel közelebb lesznek ahhoz, hogy tudják, hol a központ.
Robert abbahagyta a
járkálást, és mérlegelte magában a dolgot. Végül egy bólintással felelt, majd
ennyit kérdezett:
- Mikor kellek Howellnek?
- Még ma. Lehetőleg
minél előbb. Ezért jöttem – nevette el magát a végére Philip kicsit feszengve,
majd Robert példáját követve ő is felállt. Dawson unottan horkantott, én pedig
ekkor vettem rá magamat arra, hogy rendbe szedjem az asztalt. Zakatoló szívvel
és zavaros gondolatokkal együtt megfogtam a tányéromat és a villámat, majd a
mosogatóba helyeztem őket, a kávémat egy másodperc alatt felhörpintettem, a
csészét pedig végül a többi mosatlan edény közé raktam. Megkíséreltem
visszamenni a szobába, mikor Robert elém állt, és szigorú arccal pillantott
rám. Kínzóan sokáig tartott, mire végre megszólalt.
- Rebecca, készülj.
Indulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése