I. rész

„Csak a mester hibázik. A többi csak próbálkozik.”

- Ne már, mutasd! – Cher kacarászva kapta ki a kezemből a mobilomat, amit én hatalmas vigyorral az arcomon, és egyfajta büszkeségérzettel nyugtáztam. Érdeklődve figyeltem, ahogy a lány kérdőn futtatja végig a tekintetét a képernyőn, majd végighúzza az ujjait a felületen, hogy a további üzenetek is feltáruljanak előtte: tekintve, hogy a legelső üzenetek és a tegnapiak között egy hét telt el, Chernek nem volt könnyű dolga. Valószínűleg valami neki tetszőt találhatott, ugyanis egy pillanatra megmerevedett, ezután pedig szélesen mosolyogva, egészen kicsit hitetlen, mégis izgatott tekintettel nézett rám úgy, mint aki magyarázatot követel.

- Mi az? – nevettem el magamat, miközben védekezőn magam elé emeltem kezeimet, mintegy jelezve: nem csináltam semmi rosszat. Cher kissé mérgesen csóválta meg a fejét, úgy, mintha zavarná az időhúzásom, de végül sóhajtott egyet, és gondosan visszahelyezte a telefonomat a kávézó üvegasztalára. Én eközben szüntelenül figyeltem őt, hátha végre megtudom, mire gondol.

- Filmbeillő ez az egész – csóválta meg a fejét, szemében egy kis csintalanság csillant meg, mielőtt levezette volna tekintetét a kezében szorongatott kávéjára. Egy könnyed mozdulattal megkeverte azt, majd hirtelen ismét rám nézett, én pedig meglepettségemben még a csészét is megállítottam a levegőben, amiből éppen inni készültem. – Lefogadom, hogy ez a pasi nem néz ki rosszul…

- Cher! – néztem rá teljesen letaglózva. Ő volt az első kettőnk közül, aki elnevette magát. Kötelességemnek éreztem magamnál tartani a szót, ezért egy apró kacaj után játékosan elmosolyodtam. – Mondanám, hogy én láttam meg előbb, de még nem láttam.

- Idő kérdése, Becca – vigyorgott rám, miközben a szemöldökét vonogatta. Zöld szemeinek szórakozott csillogása az őrületbe kergetett, mégis könnyeden felfelé görbülő ajkakkal néztem vissza rá, ezt követően felemeltem a csészémet, és végre sikerült belekortyolnom a kávémba. Miközben én az ivással voltam elfoglalva, Cher hangosan mondta ki azt, ami a fejében játszódott le: – Biztos magas, izmos, jóvágású. Barna lehet vagy szőke? A szőke jobban illik a Robert névhez.

- Én egy dologban vagyok biztos – szakítottam meg a monológját, közben letettem a kávéscsészémet az üvegasztalra. A halk koppanás miatt Cher tényleg abbahagyta a beszédet, aminek hihetetlenül örültem, ugyanis a barátnőm hajlamos volt túlgondolni a dolgokat.

Érdeklődve nézett rám, állát jobb tenyerébe helyezte, és így várta a folytatást.

- Miben?

- Hogy ha találkozunk is, egyikünk sem azt kapja majd, amire vágyott – közöltem szinte tényszerűen, elszántan nézve az engem teljesen értetlenül pásztázó lányra. Ezután egy másodperc alatt felhörpintettem a kávémat, ami már kihűlt, ugyanis egy jó fél órája biztosan ülhettem felette. A csésze mögül kinézve összetalálkoztam Cher értetlen tekintetével.

- Ezt hogy érted? – Sóhajtottam egyet Cher kérdése hallatán, de végül rávettem magamat a válaszadásra.

- Úgy, hogy én alacsonyra teszem a lécet, ezért nyilván simán megugorja – kezdtem, közben pedig amolyan „érted, miről beszélek” tekintettel vizslattam a barátnőmet –, ő pedig túl magasra. Én pedig köztudottan nem vagyok túl… vonzó.

Cher megforgatta a szemeit, enyhén unottan. Nem csoda, nem egyszer lefolyt már közöttünk ez a fajta beszélgetés, mikor én a kinézetemről panaszkodom, ő pedig igyekszik megcáfolni minden negatív kijelentésemet magammal kapcsolatban, több-kevesebb sikerrel. Mindig is irigyeltem, amiért már-már túlontúl tökéletes külseje volt: szőke haj, zöld szem, gyönyörű mosoly, hibátlan fogsor, Victoria’s Secret modelleket megszégyenítő alak és mindehhez társult egy lehengerlő személyiség is, ezek együtt pedig elégnek bizonyultak ahhoz, hogy Cherért odalegyenek a pasik. Persze nem haragudhattam rá semmiért, hiába volt kicsit kellemetlen, mikor egy öt perces séta alkalmával legalább ötvenen füttyögtek utána, húszan megjegyzést tettek rá, és hatan megpróbálták leszólítani. Én megbújtam a háttérben, mert a hétköznapi külsőmnek köszönhetően egy kis részt se tudhattam magamának a Cherre irányuló rivaldafényből.

- Olyan hülye vagy, Rebecca – vágta a fejemhez morcosan, közben a fejét csóválta. Én hülye? Meglehet.

Végül nem válaszoltam, ajkaimat egy vonallá préseltem, majd, mint akit nem érdekel az egész megvontam a vállamat, tekintetemet közben az útra vezettem. Valami különös okból kifolyólag sikerült kizárnom minden negatív gondolatot a fejemből, ezért mindenféle rossz érzés nélkül bámulhattam a mellettem elhaladó embereket. Az utóbbi időben szokásommá vált a bámészkodás, talán azért, mert ha az ember egész nap a szobájában kuksol és dolgozik – nekem ugyanis megadatott az a kegy, hogy a saját nappalimban ülve tölthessem le a munkaidőmet -, sokkal nagyobb igényt tart kimozdulásakor a körülötte zajló világra. A hangok, a színek, a különböző emberek mind-mind elfeledtették velem a problémáimat, ezért egyfajta megváltásnak számított a tény, miszerint a mellettem zajló eseményeket szemlélhetem. Sokkal szívesebben figyeltem egy teljesen ismeretlen embert, minthogy magammal kelljen foglalkoznom: valahogy nemigen volt ínyemre önmagamat állítani középpontba. Ellentétben Cherrel, aki… nagyon is szerette, ha körülötte forgott a világ.

Teljesen elmerültem a látványban, ezért összerezzentem, mikor a barátnőm hatalmas hévvel a kezemre tette az övét, kicsit megrázta azt, majd nem foglalkozva azzal, hogy még magamhoz sem tértem, máris mondta a magáét:

- Becca! Becca! Helyes pasik két óránál! – nézett rám nagy szemekkel, kicsit sürgetőn, mire én az épület felé fordultam, ezután értetlenül néztem vissza Cherre, mikor semmiféle „helyes pasikat” nem láttam. Cher vagy nem ismeri az órát, vagy én vagyok a hülye. – Nem arra, a hátad mögött! – csóválta meg a fejét mérgesen, én pedig unottan fújtattam egyet.

- Akkor azt mondd – dünnyögtem, miközben vágtam egy gyors hátraarcot, megkapaszkodva a szék támlájában. Fürkésző tekintetemet jobbra-balra vezettem, mígnem megláttam, miről is beszélt Cher: két, ránézésre húszas éveik végén járó srác közeledett felénk vigyorogva. Mindkettejük karját tetoválások díszítették; noha alapjáraton ezek után nem is foglalkoztatott volna egyikük sem, valamiért abban a pillanatban még ez sem érdekelt, sőt, kifejezetten szexinek találtam a rajtuk lévő különböző mintákat. A magasabb srácnak sötétbarna, már-már fekete haja volt, enyhe borostája még férfiasabbá tette a kinézetét, és már ilyen távlatból is feltűntek világítóan kék szemei. Tipikusan olyan srác volt, akinek egyetlen mosolyába került megszerezni egy lányt. Az alacsonyabbnak szőkésbarna haja volt, kicsit kisfiúsabb vonásai, de ennek ellenére is vonzónak számított. Most az egyszer igazat adtam Chernek. Ezek a pasik kiütötték a helyesség mérőmet, s ezen én magam is meglepődtem.

Mikor feleszméltem ámulatomból, gyorsan visszafordultam a barátnőm felé, és igyekezve nem túl feltűnően, de köhintettem egyet. Cher arcán hatalmas vigyor díszelgett, lopva a srácokra pillantott, majd mielőtt még észrevehették volna, gyorsan visszanézett rám, és a szemöldökét kezdte vonogatni. Halkan elnevettem magamat, de inkább nem szóltam semmit.

Miután a két srác helyet foglalt a mellettünk lévő üres asztalnál, mi Cherrel újra felszabadultan kezdtünk beszélgetni, igazából mindenről. A lány párszor még felhozta a félreküldött SMS témát, mondván „mennyire menő már”, de én rendszerint kitérő választ adtam a kérdéseire, így egy idő után megunta. Nem akartam beszélni erről. Egyrészt azért, mert kicsit hülyén éreztem magam, amiért elírtam a barátnőm számát és ebből lett a gond. Másrészt feleslegesnek tartottam firtatni egy olyan dolgot, aminek semmi jövője. Igen, most még beszélgetünk, és? Pár nap múlva rám fog unni, vagy éppen fordítva, és csak a telefonomban lévő üzenetek fogják bizonyítani mindezt.

- Hé, Becca! – bökött meg Cher, mire én hümmögéssel válaszoltam, tekintetemet pedig ráemeltem. A kisebb csend után meglepetésként ért, amiért a lány hirtelen megszólított, ezért többre nem futotta tőlem. A lány ezután ártatlanul pillogott, ebből egy dologra tudtam következtetni: valamit rám akar sózni. – Kifizeted a kávékat? Nekem el kell intéznem egy hívást.

Csak a szemeimet forgattam és sóhajtottam egy nagyot mérgemben. Cher ismert, tisztában volt azzal, miszerint utálom a tömeget és utálok sokat várni, mégis arra kért, hogy menjek be az emberekkel teli épületbe és rendezzem a számlánkat. Persze nem bújhattam ki a feladat alól, főleg, mert a lány máris kérlelőre vette a figurát, és kiskutyaszemeket meresztve rám folyamatosan ezt hajtogatta: tegyél meg ennyit értem.

- Jó – dünnyögtem unottan, a fogaimat csikorgatva, mire Cher örömében felpattant, és áthajolva az asztalon megszorongatott, amit én unottan tűrtem. Az arcomról sütött a kedvtelenség, a kényszerítettség érzése miatt kelletlenül kaptam fel fekete táskámat a vállamra, emellett a lány felém tartott húszdollárosát is közönyösen gyűrtem a farmerem zsebébe. Szokásomhoz híven összehúztam magamat, igyekeztem láthatatlannak tűnni az emberek között, mert sosem éreztem magam biztonságban. Végtére is, ha az embernek szörnyű titkai vannak és kísérti a múltja, képtelen elengedni magát úgy igazán.

Pár lépést se tettem meg, mikor végül elérkeztem a két srác asztalához. Hiába tartottam a tekintetem a földön, valahogy elkerülte a figyelmemet a sötét hajú lába, amely pont az utamban volt: így sikeresen megbotlottam abban, majd akaratom ellenére is orra buktam.

Pillanatok alatt történt az egész. Én szitkozódva tornásztam magam álló helyzetbe és a farmeremet kezdtem el leporolni, a srác és Cher egy emberként ugrottak mellém, és mindketten a hogylétem felől érdeklődtek, én viszont egyikükkel sem voltam hajlandó szóba elegyedni. Ideges voltam, megalázott és sértett, szívem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben, de kívánságom nem teljesült, sőt, ehelyett kaptam húsz embert, akik árgus szemekkel figyeltek.

- Figyelj, nem direkt volt – mentegetőzött a sötét hajú srác, s noha erősen próbáltam találni valamiféle együttérzésre vagy megbánásra utaló jelet a viselkedéséből, erre nem került sor. Kifejezéstelen volt az arca, már-már horrorfilmbe illően üres volt a tekintete, és a hanglejtése is olyan kelletlen volt, mintha előírtak volna neki egy szöveget, és azt kellett volna elmondania. Szúrósan pillantottam rá, ám mielőtt megszólalhattam volna, ő folytatta: - Különben is, neked kellett volna jobban figyelned.

Teljesen letaglóztam, a szemeim elkerekedtek, és mérhetetlen gyűlölettel méregettem az előttem álló férfit.

- Meghibbantál? Talán normálisan kellene ülni egy asztalnál, és senkinek nem eshetne baja! – A szavakat csak úgy köptem, közben pedig végig hevesen gesztikuláltam, mert indulatomat valahogy nem tudtam elfojtani. Cher próbált csitítani, de én erősen tiltakoztam ez ellen, a lány pedig végül egy lemondó sóhaj kíséretében otthagyott, és elment telefonálni. Én eközben szikrázó szemekkel bámultam a srác világoskék íriszeibe, ő pedig állta a tekintetemet.

- Nem lett semmi bajod, hiszti királynő, megnyugodhatsz – röhögött fel gúnyosan, és már éppen készült leülni, mint aki jól végezte a dolgát, mikor én közelebb léptem hozzá.

- Lehet, hogy neked derogál elnézést kérni, de még senki nem halt bele abba, ha beismerte, hogy hibázott – néztem rá elszántan, karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Tenyérbemászó volt a pofája, kedvem lett volna bemutatni a jobb és a bal kezemnek is.

- Jó. Sajnálom – sziszegte. A tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, én pedig sértetten felhúztam az orromat.

- Dawson, igazán abbahagyhatnátok már – vetette oda unottan az asztalnál ülő szőkésbarna hajú srác. A vezetéknév hallatán felszaladt a szemöldököm: rettentően ismerős volt.

- Dawson? – pillantottam az említettre, aki eléggé meglepetten nézett vissza rám. Láttam rajta, ahogy vívódik, és nem tudja eldönteni, mégis mi ez a hirtelen váltás a részemről. Tekintetében először láttam megcsillanni érzelmet: szemeiben tökéletesen visszatükröződött értetlensége.

- Tán baj? – Csak ennyit mondott, gúnyosan felvonva a szemöldökét. Aztán végül felém nyújtotta a kezét, elszántan vigyorogva. – Robert Dawson vagyok.

A felismerés érzése villámként csapott belém, az állam pedig nagyjából a földet verdeshette mikor rájöttem, mégis mi történt. A srác, akinek a lábában megbotlottam, ugyanaz az ember, akivel SMS-ben beszélgettem. Ez nagyjából felért egy sokkal.

Persze ő nem értette, mi ez a nagy értetlenség és meglepettség a részemről. Legalább tíz másodpercig tartott, míg magamhoz tudtam térni, és végre megráztam a még mindig felém nyújtott jobbját. Ijedten pillantottam rá, valamiért volt benne valami hátborzongató azon tény ellenére is, miszerint egy rettentően jóvágású srácról volt szó. Hirtelen nem is tudtam összekapcsolni azzal, akivel nemrég üzeneteket váltottunk: az a Robert kedves volt, és viccesen volt szarkasztikus. Aki pedig előttem állt nem volt más, mint egy unott seggfej.

- Én pedig Rebecca Kelsey. De csak Becs. – A vigyorom hatalmassá változott, mikor megláttam, ahogy Robert arcáról lehervad a gúnyos mosoly, ami már a beszélgetésünk kezdete óta ott éktelenkedett. Elengedte a kezemet, és gyanúsan kezdett méregetni. Én mindeközben azon rágódtam, mégis hogy a fenébe történhetett mindez? Nem akartam elhinni, képtelenségnek tűnt az egész helyzet.

- Az a Rebecca? – A mondata elejét erősen megnyomta, mire én hevesen kezdtem el bólogatni. A reakcióm láttán Robert még meglepettebben nézett rám.

 Az asztalnál ülő srác nem tűnt meghökkentnek Robert kijelentése hallatán, valószínűleg már be volt avatva a részletekbe. Csak úgy, mint Cher, aki abban a pillanatban éppen nekünk háttal állva telefonált. Ha látta volna ezt az egészet, hozzám hasonlóan értetlen lett volna.

- Az – biccentettem győztes vigyorral az arcomon. Robert az égre vezette a tekintetét és kifújt egy nagy adag levegőt.

- Öcsém, nem gondoltam volna, hogy így fogunk találkozni. – Elnevette magát és magára öltött egy barátságos mosolyt, ami már sokkal szimpatikusabbá tette őt a szememben. Ezután kínosan mosolyogva beletúrt a hajába, és bűnbánó tekintettel nézett rám. – Bocs, nem volt túl szép bemutatkozás ez a részemről.

- Hát tényleg nem – vigyorogtam ördögien, mire ő imitáltan felröhögött. Magamat is megleptem azzal, hogy hirtelen elmúlt az iránta érzett általános ellenszenvem.

Ahogy ott álltunk szemtől szemben, tekintetünk egybefonódott, hirtelen ráeszméltem valamire: ez igaz. Robert Dawson tényleg rám bámul, én pedig akármelyik pillanatban megszólíthatom. Érzések furcsa egyvelege kavargott bennem, abban a pillanatban egyszerre voltam ijedt és magabiztos, boldog és csalódott, izgatott és nyugodt. Robert szemeiből viszont szinte semmit nem tudtam kiolvasni. Hogyan tudja valaki ennyire jól elrejteni a külvilág elől azt, ami benne zajlik?

- Ráérsz ma este? – Robert hangja játékos volt, arca azt mutatta, nem fogad el nemleges választ, és volt valami vonzó ebben a parancsoló stílusában. Ha akartam volna, se tudtam volna azt mondani; dolgom van. A mosolya és az egész kiállása ellenállhatatlanná tette.

- Attól függ, mire – vettem kicsit flörtölősre a figurát. Abban a pillanatban valahogy nem tudott izgatni semmi: sem Cher, sem az, hogy Robert mit gondolhat rólam. Hiszen mégiscsak van egy lehetőségem, amit meg kell ragadnom, nem? Nem élhetek mindig a barátnőm árnyékában, és nem utasíthatok el mindent azért, mert az esetek nagy részében képtelen vagyok elengedni magamat.

- Rám, meg egy jó kis bulira – kacsintott rám, és mikor már éppen helyeseltem volna, hirtelen közelebb hajolt hozzám, egyenesen a fülemhez. Tartott egy kis hatásszünetet, én pedig teljesen le voltam döbbenve. Csak úgy kapkodtam a levegőt, a szívverésem pedig sokszorosára gyorsult. - Utána akár fel is mehetnénk hozzám.

Szóhoz sem jutottam. Ajkaim résnyire nyíltak, és tanácstalanul pillantottam a választ váró Robertre. Próbáltam újra tiszta fejjel gondolkozni, ami kisebb háborúval ért fel, de mikor sikeresen megnyertem az önmagam ellen vívott csatát, bizton meg tudtam állapítani, miszerint Robert pont ezt akarta. Meg akarta mutatni, hogy elég ennyit tennie, és én már azonnal megadom magam neki. Egy gond volt csak: Robert nem ismerte igazán Rebecca Kelseyt. Mert Rebecca Kelseyt nem ilyen könnyű meghódítani.

- Remek. A számom már megvan. – Végül ennyivel rendeztem le a dolgot, ezután egy csábos mosolyt küldtem az engem meglepetten vizslató srác felé. – Ha nem haragszol, most mennem kell fizetni. Találkozunk este.

Azzal könnyeden elindultam az épület felé, hogy végre megtegyem azt, amin már rég túl kellett volna lennem. Éreztem magamon mind Robert, mind a haverja tekintetét, ezért elégedett mosollyal nyugtáztam az eseményeket. A szívem még mindig hevesebben vert az izgatottság miatt, de nem tudtam törődni vele, csak megállás nélkül vigyorogtam. Úgy tűnik, ez a mérkőzés egy-egyre zárult.