„Csak a mester hibázik. A többi csak próbálkozik.”
- Ne már, mutasd! – Cher kacarászva kapta
ki a kezemből a mobilomat, amit én hatalmas vigyorral az arcomon, és egyfajta
büszkeségérzettel nyugtáztam. Érdeklődve figyeltem, ahogy a lány kérdőn
futtatja végig a tekintetét a képernyőn, majd végighúzza az ujjait a felületen,
hogy a további üzenetek is feltáruljanak előtte: tekintve, hogy a legelső
üzenetek és a tegnapiak között egy hét telt el, Chernek nem volt könnyű dolga.
Valószínűleg valami neki tetszőt találhatott, ugyanis egy pillanatra
megmerevedett, ezután pedig szélesen mosolyogva, egészen kicsit hitetlen, mégis
izgatott tekintettel nézett rám úgy, mint aki magyarázatot követel.
- Mi az? – nevettem el magamat, miközben
védekezőn magam elé emeltem kezeimet, mintegy jelezve: nem csináltam semmi
rosszat. Cher kissé mérgesen csóválta meg a fejét, úgy, mintha zavarná az
időhúzásom, de végül sóhajtott egyet, és gondosan visszahelyezte a telefonomat
a kávézó üvegasztalára. Én eközben szüntelenül figyeltem őt, hátha végre
megtudom, mire gondol.
- Filmbeillő ez az egész – csóválta meg a
fejét, szemében egy kis csintalanság csillant meg, mielőtt levezette volna
tekintetét a kezében szorongatott kávéjára. Egy könnyed mozdulattal megkeverte
azt, majd hirtelen ismét rám nézett, én pedig meglepettségemben még a csészét
is megállítottam a levegőben, amiből éppen inni készültem. – Lefogadom, hogy ez
a pasi nem néz ki rosszul…
- Cher! – néztem rá teljesen letaglózva. Ő
volt az első kettőnk közül, aki elnevette magát. Kötelességemnek éreztem magamnál
tartani a szót, ezért egy apró kacaj után játékosan elmosolyodtam. – Mondanám,
hogy én láttam meg előbb, de még nem láttam.
- Idő kérdése, Becca – vigyorgott rám,
miközben a szemöldökét vonogatta. Zöld szemeinek szórakozott csillogása az
őrületbe kergetett, mégis könnyeden felfelé görbülő ajkakkal néztem vissza rá,
ezt követően felemeltem a csészémet, és végre sikerült belekortyolnom a
kávémba. Miközben én az ivással voltam elfoglalva, Cher hangosan mondta ki azt,
ami a fejében játszódott le: – Biztos magas, izmos, jóvágású. Barna lehet vagy
szőke? A szőke jobban illik a Robert névhez.
- Én egy dologban vagyok biztos –
szakítottam meg a monológját, közben letettem a kávéscsészémet az üvegasztalra.
A halk koppanás miatt Cher tényleg abbahagyta a beszédet, aminek hihetetlenül
örültem, ugyanis a barátnőm hajlamos volt túlgondolni a dolgokat.
Érdeklődve nézett rám, állát jobb
tenyerébe helyezte, és így várta a folytatást.
- Miben?
- Hogy ha találkozunk is, egyikünk sem azt
kapja majd, amire vágyott – közöltem szinte tényszerűen, elszántan nézve az
engem teljesen értetlenül pásztázó lányra. Ezután egy másodperc alatt
felhörpintettem a kávémat, ami már kihűlt, ugyanis egy jó fél órája biztosan
ülhettem felette. A csésze mögül kinézve összetalálkoztam Cher értetlen
tekintetével.
- Ezt hogy érted? – Sóhajtottam egyet Cher
kérdése hallatán, de végül rávettem magamat a válaszadásra.
- Úgy, hogy én alacsonyra teszem a lécet,
ezért nyilván simán megugorja – kezdtem, közben pedig amolyan „érted, miről
beszélek” tekintettel vizslattam a barátnőmet –, ő pedig túl magasra. Én pedig
köztudottan nem vagyok túl… vonzó.
Cher megforgatta a szemeit, enyhén
unottan. Nem csoda, nem egyszer lefolyt már közöttünk ez a fajta beszélgetés,
mikor én a kinézetemről panaszkodom, ő pedig igyekszik megcáfolni minden
negatív kijelentésemet magammal kapcsolatban, több-kevesebb sikerrel. Mindig is
irigyeltem, amiért már-már túlontúl tökéletes külseje volt: szőke haj, zöld
szem, gyönyörű mosoly, hibátlan fogsor, Victoria’s Secret modelleket
megszégyenítő alak és mindehhez társult egy lehengerlő személyiség is, ezek
együtt pedig elégnek bizonyultak ahhoz, hogy Cherért odalegyenek a pasik.
Persze nem haragudhattam rá semmiért, hiába volt kicsit kellemetlen, mikor egy
öt perces séta alkalmával legalább ötvenen füttyögtek utána, húszan megjegyzést
tettek rá, és hatan megpróbálták leszólítani. Én megbújtam a háttérben, mert a
hétköznapi külsőmnek köszönhetően egy kis részt se tudhattam magamának a Cherre
irányuló rivaldafényből.
- Olyan hülye vagy, Rebecca – vágta a
fejemhez morcosan, közben a fejét csóválta. Én hülye? Meglehet.
Végül nem válaszoltam, ajkaimat egy
vonallá préseltem, majd, mint akit nem érdekel az egész megvontam a vállamat,
tekintetemet közben az útra vezettem. Valami különös okból kifolyólag sikerült
kizárnom minden negatív gondolatot a fejemből, ezért mindenféle rossz érzés
nélkül bámulhattam a mellettem elhaladó embereket. Az utóbbi időben szokásommá
vált a bámészkodás, talán azért, mert ha az ember egész nap a szobájában kuksol
és dolgozik – nekem ugyanis megadatott az a kegy, hogy a saját nappalimban ülve
tölthessem le a munkaidőmet -, sokkal nagyobb igényt tart kimozdulásakor a
körülötte zajló világra. A hangok, a színek, a különböző emberek mind-mind
elfeledtették velem a problémáimat, ezért egyfajta megváltásnak számított a
tény, miszerint a mellettem zajló eseményeket szemlélhetem. Sokkal szívesebben
figyeltem egy teljesen ismeretlen embert, minthogy magammal kelljen
foglalkoznom: valahogy nemigen volt ínyemre önmagamat állítani középpontba.
Ellentétben Cherrel, aki… nagyon is szerette, ha körülötte forgott a világ.
Teljesen elmerültem a látványban, ezért
összerezzentem, mikor a barátnőm hatalmas hévvel a kezemre tette az övét,
kicsit megrázta azt, majd nem foglalkozva azzal, hogy még magamhoz sem tértem,
máris mondta a magáét:
- Becca! Becca! Helyes pasik két óránál! –
nézett rám nagy szemekkel, kicsit sürgetőn, mire én az épület felé fordultam,
ezután értetlenül néztem vissza Cherre, mikor semmiféle „helyes pasikat” nem
láttam. Cher vagy nem ismeri az órát, vagy én vagyok a hülye. – Nem arra, a
hátad mögött! – csóválta meg a fejét mérgesen, én pedig unottan fújtattam
egyet.
- Akkor azt mondd – dünnyögtem, miközben
vágtam egy gyors hátraarcot, megkapaszkodva a szék támlájában. Fürkésző
tekintetemet jobbra-balra vezettem, mígnem megláttam, miről is beszélt Cher:
két, ránézésre húszas éveik végén járó srác közeledett felénk vigyorogva.
Mindkettejük karját tetoválások díszítették; noha alapjáraton ezek után nem is
foglalkoztatott volna egyikük sem, valamiért abban a pillanatban még ez sem
érdekelt, sőt, kifejezetten szexinek találtam a rajtuk lévő különböző mintákat.
A magasabb srácnak sötétbarna, már-már fekete haja volt, enyhe borostája még
férfiasabbá tette a kinézetét, és már ilyen távlatból is feltűntek világítóan
kék szemei. Tipikusan olyan srác volt, akinek egyetlen mosolyába került
megszerezni egy lányt. Az alacsonyabbnak szőkésbarna haja volt, kicsit
kisfiúsabb vonásai, de ennek ellenére is vonzónak számított. Most az egyszer
igazat adtam Chernek. Ezek a pasik kiütötték a helyesség mérőmet, s ezen én
magam is meglepődtem.
Mikor feleszméltem ámulatomból, gyorsan
visszafordultam a barátnőm felé, és igyekezve nem túl feltűnően, de köhintettem
egyet. Cher arcán hatalmas vigyor díszelgett, lopva a srácokra pillantott, majd
mielőtt még észrevehették volna, gyorsan visszanézett rám, és a szemöldökét
kezdte vonogatni. Halkan elnevettem magamat, de inkább nem szóltam semmit.
Miután a két srác helyet foglalt a
mellettünk lévő üres asztalnál, mi Cherrel újra felszabadultan kezdtünk
beszélgetni, igazából mindenről. A lány párszor még felhozta a félreküldött SMS
témát, mondván „mennyire menő már”, de én rendszerint kitérő választ adtam a
kérdéseire, így egy idő után megunta. Nem akartam beszélni erről. Egyrészt
azért, mert kicsit hülyén éreztem magam, amiért elírtam a barátnőm számát és
ebből lett a gond. Másrészt feleslegesnek tartottam firtatni egy olyan dolgot,
aminek semmi jövője. Igen, most még beszélgetünk, és? Pár nap múlva rám fog unni,
vagy éppen fordítva, és csak a telefonomban lévő üzenetek fogják bizonyítani
mindezt.
- Hé, Becca! – bökött meg Cher, mire én
hümmögéssel válaszoltam, tekintetemet pedig ráemeltem. A kisebb csend után
meglepetésként ért, amiért a lány hirtelen megszólított, ezért többre nem
futotta tőlem. A lány ezután ártatlanul pillogott, ebből egy dologra tudtam
következtetni: valamit rám akar sózni. – Kifizeted a kávékat? Nekem el kell
intéznem egy hívást.
Csak a szemeimet forgattam és sóhajtottam
egy nagyot mérgemben. Cher ismert, tisztában volt azzal, miszerint utálom a
tömeget és utálok sokat várni, mégis arra kért, hogy menjek be az emberekkel
teli épületbe és rendezzem a számlánkat. Persze nem bújhattam ki a feladat
alól, főleg, mert a lány máris kérlelőre vette a figurát, és kiskutyaszemeket
meresztve rám folyamatosan ezt hajtogatta: tegyél meg ennyit értem.
- Jó – dünnyögtem unottan, a fogaimat
csikorgatva, mire Cher örömében felpattant, és áthajolva az asztalon
megszorongatott, amit én unottan tűrtem. Az arcomról sütött a kedvtelenség, a
kényszerítettség érzése miatt kelletlenül kaptam fel fekete táskámat a
vállamra, emellett a lány felém tartott húszdollárosát is közönyösen gyűrtem a
farmerem zsebébe. Szokásomhoz híven összehúztam magamat, igyekeztem láthatatlannak
tűnni az emberek között, mert sosem éreztem magam biztonságban. Végtére is, ha
az embernek szörnyű titkai vannak és kísérti a múltja, képtelen elengedni magát
úgy igazán.
Pár lépést se tettem meg, mikor végül
elérkeztem a két srác asztalához. Hiába tartottam a tekintetem a földön,
valahogy elkerülte a figyelmemet a sötét hajú lába, amely pont az utamban volt:
így sikeresen megbotlottam abban, majd akaratom ellenére is orra buktam.
Pillanatok alatt történt az egész. Én
szitkozódva tornásztam magam álló helyzetbe és a farmeremet kezdtem el
leporolni, a srác és Cher egy emberként ugrottak mellém, és mindketten a
hogylétem felől érdeklődtek, én viszont egyikükkel sem voltam hajlandó szóba
elegyedni. Ideges voltam, megalázott és sértett, szívem szerint elsüllyedtem
volna szégyenemben, de kívánságom nem teljesült, sőt, ehelyett kaptam húsz
embert, akik árgus szemekkel figyeltek.
- Figyelj, nem direkt volt – mentegetőzött
a sötét hajú srác, s noha erősen próbáltam találni valamiféle együttérzésre
vagy megbánásra utaló jelet a viselkedéséből, erre nem került sor.
Kifejezéstelen volt az arca, már-már horrorfilmbe illően üres volt a tekintete,
és a hanglejtése is olyan kelletlen volt, mintha előírtak volna neki egy
szöveget, és azt kellett volna elmondania. Szúrósan pillantottam rá, ám mielőtt
megszólalhattam volna, ő folytatta: - Különben is, neked kellett volna jobban
figyelned.
Teljesen letaglóztam, a szemeim
elkerekedtek, és mérhetetlen gyűlölettel méregettem az előttem álló férfit.
- Meghibbantál? Talán normálisan kellene
ülni egy asztalnál, és senkinek nem eshetne baja! – A szavakat csak úgy köptem,
közben pedig végig hevesen gesztikuláltam, mert indulatomat valahogy nem tudtam
elfojtani. Cher próbált csitítani, de én erősen tiltakoztam ez ellen, a lány pedig
végül egy lemondó sóhaj kíséretében otthagyott, és elment telefonálni. Én
eközben szikrázó szemekkel bámultam a srác világoskék íriszeibe, ő pedig állta
a tekintetemet.
- Nem lett semmi bajod, hiszti királynő,
megnyugodhatsz – röhögött fel gúnyosan, és már éppen készült leülni, mint aki
jól végezte a dolgát, mikor én közelebb léptem hozzá.
- Lehet, hogy neked derogál elnézést
kérni, de még senki nem halt bele abba, ha beismerte, hogy hibázott – néztem rá
elszántan, karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Tenyérbemászó volt a
pofája, kedvem lett volna bemutatni a jobb és a bal kezemnek is.
- Jó. Sajnálom – sziszegte. A tekintetét
mélyen az enyémbe fúrta, én pedig sértetten felhúztam az orromat.
- Dawson, igazán abbahagyhatnátok már –
vetette oda unottan az asztalnál ülő szőkésbarna hajú srác. A vezetéknév
hallatán felszaladt a szemöldököm: rettentően ismerős volt.
- Dawson? – pillantottam az említettre,
aki eléggé meglepetten nézett vissza rám. Láttam rajta, ahogy vívódik, és nem
tudja eldönteni, mégis mi ez a hirtelen váltás a részemről. Tekintetében
először láttam megcsillanni érzelmet: szemeiben tökéletesen visszatükröződött
értetlensége.
- Tán baj? – Csak ennyit mondott, gúnyosan
felvonva a szemöldökét. Aztán végül felém nyújtotta a kezét, elszántan vigyorogva.
– Robert Dawson vagyok.
A felismerés érzése villámként csapott
belém, az állam pedig nagyjából a földet verdeshette mikor rájöttem, mégis mi
történt. A srác, akinek a lábában megbotlottam, ugyanaz az ember, akivel
SMS-ben beszélgettem. Ez nagyjából felért egy sokkal.
Persze ő nem értette, mi ez a nagy
értetlenség és meglepettség a részemről. Legalább tíz másodpercig tartott, míg
magamhoz tudtam térni, és végre megráztam a még mindig felém nyújtott jobbját.
Ijedten pillantottam rá, valamiért volt benne valami hátborzongató azon tény
ellenére is, miszerint egy rettentően jóvágású srácról volt szó. Hirtelen nem
is tudtam összekapcsolni azzal, akivel nemrég üzeneteket váltottunk: az a
Robert kedves volt, és viccesen volt szarkasztikus. Aki pedig előttem állt nem
volt más, mint egy unott seggfej.
- Én pedig Rebecca Kelsey. De csak Becs. – A vigyorom hatalmassá változott,
mikor megláttam, ahogy Robert arcáról lehervad a gúnyos mosoly, ami már a
beszélgetésünk kezdete óta ott éktelenkedett. Elengedte a kezemet, és gyanúsan
kezdett méregetni. Én mindeközben azon rágódtam, mégis hogy a fenébe
történhetett mindez? Nem akartam elhinni, képtelenségnek tűnt az egész helyzet.
- Az
a Rebecca? – A mondata elejét erősen megnyomta, mire én hevesen kezdtem el
bólogatni. A reakcióm láttán Robert még meglepettebben nézett rám.
Az
asztalnál ülő srác nem tűnt meghökkentnek Robert kijelentése hallatán,
valószínűleg már be volt avatva a részletekbe. Csak úgy, mint Cher, aki abban a
pillanatban éppen nekünk háttal állva telefonált. Ha látta volna ezt az
egészet, hozzám hasonlóan értetlen lett volna.
- Az – biccentettem győztes vigyorral az
arcomon. Robert az égre vezette a tekintetét és kifújt egy nagy adag levegőt.
- Öcsém, nem gondoltam volna, hogy így
fogunk találkozni. – Elnevette magát és magára öltött egy barátságos mosolyt,
ami már sokkal szimpatikusabbá tette őt a szememben. Ezután kínosan mosolyogva
beletúrt a hajába, és bűnbánó tekintettel nézett rám. – Bocs, nem volt túl szép
bemutatkozás ez a részemről.
- Hát tényleg nem – vigyorogtam ördögien,
mire ő imitáltan felröhögött. Magamat is megleptem azzal, hogy hirtelen elmúlt
az iránta érzett általános ellenszenvem.
Ahogy ott álltunk szemtől szemben,
tekintetünk egybefonódott, hirtelen ráeszméltem valamire: ez igaz. Robert
Dawson tényleg rám bámul, én pedig akármelyik pillanatban megszólíthatom.
Érzések furcsa egyvelege kavargott bennem, abban a pillanatban egyszerre voltam
ijedt és magabiztos, boldog és csalódott, izgatott és nyugodt. Robert szemeiből
viszont szinte semmit nem tudtam kiolvasni. Hogyan tudja valaki ennyire jól
elrejteni a külvilág elől azt, ami benne zajlik?
- Ráérsz ma este? – Robert hangja játékos
volt, arca azt mutatta, nem fogad el nemleges választ, és volt valami vonzó
ebben a parancsoló stílusában. Ha akartam volna, se tudtam volna azt mondani;
dolgom van. A mosolya és az egész kiállása ellenállhatatlanná tette.
- Attól függ, mire – vettem kicsit
flörtölősre a figurát. Abban a pillanatban valahogy nem tudott izgatni semmi:
sem Cher, sem az, hogy Robert mit gondolhat rólam. Hiszen mégiscsak van egy
lehetőségem, amit meg kell ragadnom, nem? Nem élhetek mindig a barátnőm
árnyékában, és nem utasíthatok el mindent azért, mert az esetek nagy részében
képtelen vagyok elengedni magamat.
- Rám, meg egy jó kis bulira – kacsintott
rám, és mikor már éppen helyeseltem volna, hirtelen közelebb hajolt hozzám,
egyenesen a fülemhez. Tartott egy kis hatásszünetet, én pedig teljesen le
voltam döbbenve. Csak úgy kapkodtam a levegőt, a szívverésem pedig sokszorosára
gyorsult. - Utána akár fel is mehetnénk hozzám.
Szóhoz sem jutottam. Ajkaim résnyire
nyíltak, és tanácstalanul pillantottam a választ váró Robertre. Próbáltam újra
tiszta fejjel gondolkozni, ami kisebb háborúval ért fel, de mikor sikeresen
megnyertem az önmagam ellen vívott csatát, bizton meg tudtam állapítani,
miszerint Robert pont ezt akarta. Meg akarta mutatni, hogy elég ennyit tennie,
és én már azonnal megadom magam neki. Egy gond volt csak: Robert nem ismerte
igazán Rebecca Kelseyt. Mert Rebecca Kelseyt nem ilyen könnyű meghódítani.
- Remek. A számom már megvan. – Végül
ennyivel rendeztem le a dolgot, ezután egy csábos mosolyt küldtem az engem
meglepetten vizslató srác felé. – Ha nem haragszol, most mennem kell fizetni.
Találkozunk este.
Azzal könnyeden elindultam az épület felé,
hogy végre megtegyem azt, amin már rég túl kellett volna lennem. Éreztem
magamon mind Robert, mind a haverja tekintetét, ezért elégedett mosollyal
nyugtáztam az eseményeket. A szívem még mindig hevesebben vert az izgatottság
miatt, de nem tudtam törődni vele, csak megállás nélkül vigyorogtam. Úgy tűnik,
ez a mérkőzés egy-egyre zárult.
Annyira, de annyira szuper volt, úgy vártam már az első fejezetet! Iszonyatosan jól írsz, a karakterek már szuperek, mindenképpen olvasni fogom!
VálaszTörlésNagyon sok sikert, és szép nyarat:
Már most is egy rajongód,
Sandie. :)
Drága Sandie!
TörlésNagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, már megérte feltölteni a részt! Remélem a továbbiakban sem fogok csakódást okozni. Szép nyarat neked is!
Ölel,
Lily J. Smith. (:
Szia, tetszik a történeted, de én még egy kicsit húztam-halasztottam volna a talélkozást :) őrülök, hogy elkezdtem olvasni
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm a kommentedet, nagyon örülök neki, hogy tetszik, remélem, a további részek is elnyerik majd a tetszésedet.
A találkozásra azért került ilyen hamar sor, mert ha halasztottam volna, akkor sose indul be a cselekmény, vontatott lesz, pedig ennél a történetnél pont az a lényeg, hogy pörgős legyen és izgalmas. Muszáj volt az elejére hozni a találkozást, és elárulok még egy kis dolgot: ennek a korai összefutásnak még lesz jelentősége a történetben! ;)
Ölel,
Lily J. S.